Nagyon szeretem Marosvásárhelyt. Részben a jelenlegi színháza miatt, ami szerintem per pillanat a legjobb magyar nyelvű teátrum. Másrészt a magyar szecesszió „koronaékszere”, a marosvásárhelyi Kultúrpalota okán, aminek ugye komoly szolnoki kötődése van a Tükörteremben lévő Pólya Tibor festmények révén. És most már azt mondhatom, hogy egy nyolcadik generációs családi mészárszék miatt is, ami nemcsak egy hentesbolt kiegészítve komoly étteremmel és rendezvényhelyiségekkel, hanem egy hely-, ipar- és kereskedelemtörténeti kiállítóhely is, amolyan igazi szívvel-lélekkel magánmúzeum. Nem is értem, eddig hogy kerülte el a figyelmemet.
A Petry-féle mészárszék ott van a marosvásárhelyi várból levezető, szinte minden útikalauzban megemlített, ám mára teljesen elkopott festésű Rákóczi-lépcső alján. Elsőre szimpla hentesboltnak nézheti az ember, ám ha valamilyen oknál fogva mégis benéz a hatalmas üvegablakon, akkor gyorsan rájön: annál jóval több. Aminek persze már a cégér miatt is derengenie kellene, hogy a bejárati ajtó hentesbárdból készített „kilincsét” ne is említsem. A Petry-féle mészárszék egy kiállítótérrel kezdődik, és csak azon áthaladva lehet belépni a hentesüzletbe, ahol persze a nyolcadik generáció óta ezt az ipart űző család mai termékei is megtalálhatóak. Biztos, hogy nem vettem volna például a töpörtyűjükből, ha nem fedezem fel a „múzeumukat”, márpedig akkor egy kulináris élménnyel is szegényebb lennék. Ők meg sok-sok lejjel.
De nemcsak a régi hentesüzletet idéző, az alapító arcképével díszített, régebbi és újabb eszközöket egy diszkrét üvegfal mögött felvonultató előtérből áll ez a múzeum, hanem a bolt után egy nagyobb kiállító- és rendezvénytérből is. Ahol természetesen több nyelven is elolvashatjuk az 1880-as évek második fele óta a „húsiparban” dolgozó család történetét, ami éppúgy nem nélkülözi a Monarchia korabeli boldog békeidőket, mint a szocialista államosítást és a rendszerváltás utáni újrakezdést, azaz az elveszett álmok újraépítését. Dokumentumok, képek, dátumok és persze sok-sok eszköz tiszteleg nemcsak egy család, hanem egy szakma előtt is. Arról nem is beszélve, hogy az egyébként rendezvénytérként is funkcionáló különterem Marosvásárhely történetének egy speciális, de nélkülözhetetlen szeletének is emléket állít.
Tudjuk mi Szolnokon, hogy a marosvásárhelyi Petry (máshol Petri) család első generációi idején kik látták el hússal a városunkat, hol és kik voltak a hentesek, a pékek, később a szatócsboltosok? Ha néhány tudják is ezt, hol van ez úgy elmesélve, hogy sokan tudhassák, netán egy hozzánk érkező idegen is megismerhesse? Vagy Szolnokon nem voltak egy-egy szakmának kiváló mesterei, nemcsak a városban, de a környékén is ismert „legendái”? Nálunk is ugyanaz a Monarchia volt, ugyanaz a szocializmus lett és ugyanúgy eljött a rendszerváltás. Csak valahogy a múlt egyszerű, de nélkülözhetetlen napszámosainak a megmutatása nem történt, történik meg. Pedig, miként számomra a marosvásárhelyi Petry mészárszék megmutatta, egy hentesüzletben is lehet turisztikai potenciál. Ami ott, azonnal pénzre váltódik.
