Meg lehet alázni egy egész tanári kart pedagógusnapra küldött egyetlen cserép virággal. Meg lehet botránkozni azon, hogy miközben felelős állami vezetők családtagjainak vállalkozásai milliárdos osztalékok kivételéről adtak számot az előző évi beszámolójuk közzétételekor, május 31-e környékén, sok helyen pár száz vagy ezer forint (se) jutott a pedagógusok tanévvégi megünneplésére, jutalmazására. El lehet képedni azon is, hogy miközben négy – mások szerint hat – olyan minisztérium jött létre, amelyek a húsos fazék körül kívánnak ügyködni a következő években, az oktatás egészét több minisztériumhoz dobták szét, a közoktatás meg teljesen „tájidegen” környezetbe került a rendőrök, tűzoltók mellé.
Azzal meg talán már nem is érdemes foglalkozni, hogy a szakképzés felügyeletéért is felelős kamarai elnök – aki nem egy önkéntes belépésen alapuló szervezet tagok által választott vezetője, hanem egy kinevezett bukott csempeboltos – elképesztő ostobaságokat képes szabadjára engedni a nyilvánosságban, és nemhogy bocsánatot nem kér, de még képes megmagyarázni is a szavait. Mindezt lehet, mert közben biztosak lehetünk abban, hogy az iskolák nem zárnak be, a tanárok többsége nem keres jobban fizető állást, és holnap is lesz valahogy az iskolákban. Mert a hivatásszeretetet szerencsére nem a futóbolond felnőttek, hanem a szebbre hivatott gyerekek táplálják.
Néha elgondolkodom azon, milyen szerencsétlen gyerekkoruk és diákéveik lehettek azoknak, akik bár évtizedek óta rendbe tehetnék – tehették volna – a magyar közoktatás egészét, ám ehelyett látszatreformokkal, kommunikációs sületlenségekkel, a tudás elleni uszítással szórakoztatták magukat. Mennyire nem értették meg a tanulás, a tanítás, az agyi fejlődés lényegét, ha nem az volt az első dolguk, amint tehették, hogy a világ legjobb oktatási rendszerét alakítsák ki Magyarországon.
Nem mondom, hogy ilyenkor nem jut eszembe: ludas lehet a dologban néhány pedagógus is. Azok, akik az elmúlt évtizedek politikai elitjét – függetlenül a pártoktól, a világnézetektől, a gazdasági érdekcsoportoktól – tanították vagy őrizték az iskolapadokban. Mert nekik nem sikerült átadni azt a fontos üzenetet, hogy „édes fiam, nemcsak magadnak, de a közösség jövőjének is tanulsz”. Márpedig jobb jövő csak tudásra alapozva lehet. Megalapozott tudás pedig csak egyre jobb oktatási rendszerrel képzelhető el.
Lassan vége a tanévnek, elmúlt egy újabb pedagógusnap. És nem változott semmi. Vagy még rosszabb is lett.
Mert az iskola is olyan egy kicsit, mint a család, sok múlik azon „anyának milyen kedve van”. Ha a pedagógusok fáradtak, motiválatlanok, rosszkedvűek, beletörődőek, akkor annak a levét nemcsak ők isszák meg, de a gyerekek, a gyerekek családjai, így pedig a társadalom minden tagja. Lehet persze felújításokra, beruházásokra, GDP arányos költésre, más országokhoz képestre hivatkozni, mindez nem írja felül, hogy a valódi reformok nélkül elvesztegetett minden perc a jövőnket emészti fel. Pontosabban a gyerekeink, az unokáink jövőjét. Lehet, hogy ezért sem érdekel ez senkit? Hisz a ma megvehető adriai nyaraló és jacht nem mérhető össze az évek múlva sikeres ország ideájával.
Szerintem meg kellene végre érteni – pártállástól, világnézettől, április 3-ai eredményektől függetlenül -, hogy mindennek az alapja a tudás, amihez az oktatáson át vezet az út, és egy ország jövője szempontjából nem mindegy, milyen ez az út. Modern sztráda vagy gödrös földút. Az útépítést pedig évtizedek óta azzal kellene kezdeni, hogy végre felszámoljuk a „nemzet napszámosságát” – e hasonlat megértéséhez persze megfelelő színvonalú oktatás kellett -, és a nemzet első, legmegbecsültebb polgáraivá tesszük azokat, akikre jövőnket és a gyerekeinket bízzuk.
Persze van más út és lehetőségünk is. De azt én nem szeretném kipróbálni.
