Kezdjük egy ócska viccel! Honnan lehet tudni száraz időjárási viszonyok esetén, hogy Szolnokon az elmúlt egy-két napban kisebb-nagyobb mennyiségű csapadék hullott?
Aki járt már a szolnoki vasútállomás valamelyik peronján, az pontosan tudja a választ. Onnan, hogy az aluljáró lépcsői fölé tervezett, negyvenéves tetőkről, mintha szita lenne, úgy csurog a víz. Ami mondjuk nem csoda, ha hozzátesszük, hogy ezek a talán eső ellen kitalált építmények egy dolog ellen biztosan nem védenek. Az eső ellen. Ugyanis szinte minden pontjukon eresztenek, így csapadékos időjárás esetén a négy évtizedes tető szemetén átmosott víz csurog az utasok nyakába.
Van olyan nézet, miszerint negyven felett tömegközlekedni az maga a sikertelenség. Ami szerintem hülyeség, de csak ezzel tudom magyarázni, hogy érdemi döntéshozóink miért nem utaznak soha vonattal.
Emlékeznek még azokra az időkre, amikor az ország első embere sokat utazott vonattal? (Mert állítólag félt a repüléstől.) No, abban az időben még akkor is rendbe rakták az állomásokat, ha csak átsuhant ott a fontos vezető. Szerintem sokat javítana a honi közösségi közlekedés állapotán, ha a vezetőink olykor igénybe vennék a MÁV szolgálatait. Mondjuk, így érkeznének Szolnokra gyárakat, vasúti kocsi összeszerelő üzemeket avatni, vagy így közelítenék meg a parlamenti patkó széksorait.
Ez utóbbi esetben ugyanis ők is bekapcsolódhatnának a „hol áll meg a vonat Szolnokon” című paradoxon megfejtési kísérleteibe. Mert ugye, aki járt már nálunk butább, kevésbé rátermett és ügyes népeknél, az tapasztalhatta, hogy arrafelé a vonatok általában ugyanott állnak meg a peron előtt. Sőt, ezen kevésbé géniusz országokban arra is mernek vállalkozni vasúti alkalmazottak, hogy a jegyre rányomtatják, az adott kocsi a peron melyik részénél fékez majd. És eltalálják!
Ehhez képest Szolnokon mindez kiszámíthatatlan. A naponta ugyanakkor közlekedő, ugyannyi kocsiból álló intercity esetében ugyanis nagy a valószínűsége, hogy kétszer nem áll meg ugyanott a szerelvény. Nem mondom, hogy a problémát már sikerült leírnom, de azt hiszem, egy fontos alapinformációnak már a birtokában vagyok. Tudniillik a vonat megállásának egyik fontos tényezője, hogy a szerelvényt majd eleresztő, zöld tárcsát lengető vasutas – akinek a pontos szakmai megnevezését sajnos nem tudom – hol méltóztatik megáll a peronon. Ő pedig általában a forgalmi épülettől induló, a síneken átvezető kis útnál szeret állni. És úgy tűnik, az ő kényelme sokkal fontosabb, mint azé a sok utasé, aki még fizet is ezért a kalandért.
Igaz, a zöldtárcsás emberke létének értelmére még nem sikerült rájönnöm, mert hol feltűnik a vonat elején, hol nem. Pontosan úgy, mint a kerekeket kalapáccsal csilingeltetők vagy a takarítók. Ebből pedig arra következtetek, hogy ők nem mindig elengedhetetlen fogaskerekei a vasút működésének.
Avagy a veszteségek maximalizálása okán elkövetett leépítések miatt nem tudják őket pótolni, amikor továbbképzésre mennek. Mert, aki utazott már első osztályon, az biztos megtapasztalta: a vagon fele vizsgákra utazós vasutasokkal van tele. Akik úgy beszélik ki a társaságot, mint falusi vénasszonyok a titkos utakon járó plébánost. Hangosan és szemérmetlenül.
De ez már egy másik történet.