Szolnok második világháború utáni és rendszerváltás előtti történetét nem lehet megírni a társadalmi munka fogalma, és az ily módon termelt értékek számbavétele nélkül. Kezdve onnan, hogy a lerombolt várost és az üzemeit részben így állították annyira helyre, hogy a háborús pusztítások után megkezdődhessen az élet és a termelés. Folytatva azzal, hogy rengeteg alapszolgáltatás – iskola, óvoda, bolt, park, orvosi rendelő – nem vagy csak évekkel később jöhetett volna létre, ha nincs a társadalmi munka. És befejezve olyasmivel, hogy a Tiszaligeti strand, az ottani vállalati üdülők, KRESZ park, úttörőváros (ma tábor) sem készülhetett volna el, ha nincs az ingyen munkának az a szocialista fajtája.
Csak a fiatalok – azaz az 1989 után eszmélők – kedvéért rögzítsük, hogy a társadalmi munka az a fajta ingyen végzett munka volt, amit általában szervezetten, sokszor önkéntesnek mondva, de nem mindig önként és dalolva végzetek a szocializmus idején nemcsak a munkavállalók, de sokszor a diákok és a katonák is. Ha kommunista műszaknak vagy szombatnak nevezték az ingyen munkát, akkor a legtöbb esetben minden munkavállaló azt csinálta fizetség nélkül, amit amúgy a fizetésért is. Viszont amikor társadalmi munkáról beszéltek, akkor a legtöbb esetben segédmunkáról, szervezett fusiról (pl. üdülő építés), takarításról, mezőgazdasági munkáról volt szó. Általában olyasmiről, amihez sok emberi erő kellett. És tévedés ne essék: ezek spontán mivoltát már a maga idejében is tökéletesen leleplezte, hogy a társadalmi munka mennyiégével és értékével előre számoltak a párt, a tanács és a vállalatok képviselői, ha pedig nem a tervek szerint alakult a teljesítés, akkor bizony szóvá tették a dolgozói passzivitást.
A megyei napilap rendszerváltás előtti számait nem lehet úgy fellapozni, hogy ne találkozzunk társadalmi munkáról szóló hírekkel. A Tiszaligetben nemcsak a 110-es, későbbi csúszdás medencét ásták így a helyi fiatalok, de ilyen módon épült a körtöltés, az úttörő vasút, sőt a fúrt kútból feltörő víz hűtését segítő csatorna is. De azt hiszem, nincs olyan rendszerváltás előtt átadott óvoda és iskola sem Szolnokon, amelynek a kertjét vagy a kerítését ne így alakították volna ki, hogy a beruházások utáni takarításokról már ne is beszéljünk. Az egykori szolnoki papírgyárban a nyolcvanas évek elején 6 milliárd – ez ma nagyjából 1000 milliárd – forintos beruházással épített új gépsort és az azt befogadó csarnokot az üzembe helyezés előtt a város fiataljai takarították „önként és dalolva”. De Szolnok jelentős részén talán még ma sem lenne csatorna, vezetékes gáz, járda és járható út, ha nincs ez a fajta ingyenmunka.
Ám ezekkel sem a rendszerváltáskor, sem azóta nem számoltunk el. Pedig sok-sok tízmilliárd forint társadalmi munkában létrehozott érték vándorolt magánkézbe, lett adott-vett, az elmúlt harminc évben mind értékesebb magánvagyon. Többnyire nem olyanok kezében, akik annak idején maguk is végeztek volna ingyenmunkát. A „tiéd az ország, magadnak építed” jelszóból így lett a „tiéd volt az ország, másnak építetted”. És miközben kollektív amnéziába próbálunk süllyedni, a társadalmi munkára utaló nyomokat is boldogan leverik az egykori társadalmi munkások utódai. Hogy nyoma se maradjon annak, apád-anyád, nagyanyád-nagyapád mekkora balek volt. Pontosan akkora, mint te magad, aki asszisztálsz az ingyenmunkájuk elfelejtéséhez. A történelem, a változó világ, az átkos és egyéb okokra hivatkozva.
Pedig néha kalapot is emelhetnénk. Mert, ha nem is „önként és dalolva”, de elődeink – és még sokan mi is – sok mindent magunknak is építettünk. Szolnokon ma sem lehet végigmenni anélkül, hogy ne lássuk ennek a nyomait. Az más kérdés, hogy sikerül-e észrevenni.
