A Tisza Szolnoknál lényegében egy halott folyó. Bár vannak benne halak, élnek rajta madarak, rendszeresen virágzanak a kérészek, azonban urbanisztikai, turisztikai és közlekedésföldrajzi szempontból értelmezhetetlen. Ivó- és ipari vizet láthatatlanul nyerünk belőle, a szennyünket ugyanígy beleeresztjük, de amúgy szinte észrevétlenül folyik át rajtunk. Ha arra járunk, talán ránézünk, miként hömpölyög el mellettünk. Az a Tisza, ami bő ezer éve Szolnok helyét kijelölte, ami a város életét évszázadokon át meghatározta, és amivel negyedszázada nem tudunk mit kezdeni. Persze féltjük, szeretjük, kiborulunk, ha bántják, de a jövőjéről, a közös jövőnkről – ami nem években vagy ciklusokban mérhető – alig vagy egyáltalán nem beszélünk.
Nagyjából negyvenévnyi emlékem van a Tiszáról, de nem tudok felidézni ilyen hosszú és ennyire alacsony vízállást. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer szárazlábbal megközelíthetem a belvárosi híd pilléreit. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a folyó szintjétől a legnagyobb alföldi emelkedőt meghaladó rézsű vezessen fel az ártérre. Olyan kövek, partoldalak bukkantak elő, amit ma élő ember még nem látott. Mindez persze borzasztó, de sokkal inkább elkeserítő, mert így a Tisza Szolnoknál a horgászáson kívül minden másra alkalmatlan. Hajózhatatlan, a vízisportok zárójelbe tehetők, az élővíz maximum toronyugróknak elérhető.
A rendszerváltás óta Magyarországon eretnek gondolat vagy kommunista felvetés vízerőművekről és duzzasztókról beszélni. Pedig talán érdemes lenne leporolni azokat az ötvenes években született ötleteket, amelyek például Szolnok alá ilyesmit javasoltak. Mert, ha szabályozni tudnánk a vízszintet a városi szakaszon, akkor talán használnánk a Tiszát a Zagyvával együtt. Nemcsak áramot lehetne termelni, meg öntözővizet kinyerni, de az egyenletes vízállásnak köszönhetően az ártér városi része a kutyafuttatáson kívül másra is alkalmas lenne. Valóban le tudnánk menni a Tiszára fürdeni, sportolni. Ha meg netán az egész folyón szabályoznák a vízszintet, akár közlekedni is lehetne rajta, és nem ragadna Szolnoknál az évente egyszer felbukkanó turistahajó.
Persze, mindez sok pénzbe kerülne, meg sokáig tartana. De Vásárhelyi meg Széchenyi sem máról holnapra vágta le a kanyarulatokat, szabályozta a folyót. Ráadásul terveik, munkájuk hasznosulását már meg sem élték. Nem maguknak, hanem a következő nemzedékeknek ötleteltek, terveztek és dolgoztak.
Nemes dolog minden évben elsiratni a majdnem elpusztított folyót. Ám nem több a szokásos magyar búsulásnál, meg a sorscsapások emlegetésénél. Egyre többen jósolják, hogy ez az évszázad a vízről, a vízért zajló küzdelemről szól majd. Ám ahelyett, hogy tennénk valamit, csak a sebeinket nyalogatjuk. A víz, ami részben a határainkon belül „termelődik”, részben a határokon túlról érkezik, gondozatlanul, feltartóztathatatlanul átcsorog rajtunk. A víz mennyiségével szemben épp oly tehetetlenek vagyunk, mint a minőségével. Ha holnap ismét cián kerülne bele, más nem maradna ránk, mint az elpusztult halak kihalászása.
A Tisza fővárosában, az alföldi vízügyek néhai fellegvárában, egykor a vízügyi „minisztériumra” aspiráló településen talán mást is tehetnénk, minthogy évente egyszer a folyó megalázására emlékezünk. Mert a Tisza megvan Szolnok nélkül, de Szolnok a Tisza nélkül…
