A város egy folyamatosan alakuló, jobb esetben fejlődő szövet. A régi házak helyén újak, szerencsés esetben szebbek, jobbak és általában nagyobbak épülnek. Ráadásul a legtöbb városlakóval életében minimum egyszer előfordul, hogy valahol új lakó volt/lesz, azaz meglévő közösségbe – szomszédok közé – kerül/t eleinte idegenként, a legtöbb esetben egy kisebb-nagyobb építkezés, felújítás után. És mivel mindenki folyamatosan él valahol – azaz mindenki lakó és szomszéd is egyben -, azt is kijelenthetjük, hogy életében mindenki lehet építkező tulajdonos, építkezést elviselő szomszéd, sőt akár egy építkezésben valamilyen módon résztvevő kivitelező is. Azaz ezek a szerepek forognak, cserélődnek. Ám mégis olyan, mintha mindenki csak az adott pillanatban élne, csak az adott szerepe szerint gondolkodna, aminek egyenes következménye a bosszantás, a bosszankodás, a harag és a rossz szomszédságot – „magyar átok” – megalapozó sebek.
A belvárosban nincs azon mit csodálkozni, hogy egy régi ház helyén új épül. Persze Szolnokon azon se csodálkozhat az amúgy városi polgárnak nevezett, de sokszor a tápláléklánc aljára ebrudalt adófizető, hogy az építkezéshez kapcsolódóan szabályok kerülnek zárójelbe, és például a rettenetes állapotú közművek fölött, az összefoltozott utcákon akkora kamionok araszolnak, amilyeneket csak egy főút bírna el. Miként Szolnokon azt is természetesnek kell tekinteni, hogy egy építkezés környékén élők tudhatnak a legkevesebbet az adott építkezésről, az ő szerepük a „kuss” mellett a néma tűrésben merül ki. No és nem is számíthatnak senkinek a segítségére.
Nálam legutóbb akkor szakadt el a cérna, amikor az utcánk fáit letaroló, legalább 22 tonnás, háromtengelyes dömper fiatal pilótája úgy döntött, a kezébe veszi az utca villanyhálózatának átalakítását, hogy billencsével akadálytalanul befarolhasson egy új építési telekre. Véletlenül léptem ki pont akkor a házunk kapuján, és miután megkérdeztem, mégis milyen tervei vannak a környék épületeit árammal ellátó villanyoszlopon, olyan cifrán lettem elküldve melegebb éghajlatra, hogy leesett az álam. De egyben rádöbbentem arra is, hogy micsoda feloldhatatlannak tűnő ellentétek feszülnek a kivitelezők, a szomszédok és a majdani tulajdonosok között. Ellentétek, amelyeket egymás között kell lemeccselniük.
A tulajdonos – legyen az társasház beruházója vagy magánház építtetője – abban érdekelt, hogy minél gyorsabban és a lehető legolcsóbban valósuljanak meg az álmai.
És mivel a megvalósítás időszakában még nem a helyszínen él, nem érdekli, hogy reggel hatkor már zúgnak a gépek, hétvégén lakodalmas zenétől hangos az építési terület, az ő pénzén dolgozók mások pénzén épült járdát, utat, növényzetet tarolnak le. Természetesen esze ágában sincs megfékezni a pénzéért dolgozókat, hiszen a szabályok betartása, az együttélési normák és mások érdekeinek figyelembe vétele az ő zsebéből venne ki súlyos forintokat. Előfordul, hogy meghallgatja a panaszkodó leendő szomszédokat, hiszen nem szeretne megbélyegzettként beköltözni új otthonába, de a kivitelezőknek már nem ad tovább semmit, mert pillanatnyi érdeke, hogy jóban legyen velük. Ez a mentalitás akkor változik meg, amikor beköltözött új otthonába és egyszer csak neki kell elviselnie a közelben egy másik építkezést.
A kivitelező és a különböző alvállalkozói és melósai egy munka kapcsán abban érdekeltek, hogy számukra a legkényelmesebb és a legolcsóbb módon, a lehető leggyorsabban lehessen dolgozni. Az építési terület nekik csak munkahely, ahol semmi sem az övék, amihez maximum annyi ideig van közük, amíg a rájuk bízott feladatot ott elvégzik. Ezért aztán pont tesznek arra, hogy a szomszédban lakni, élni, dolgozni, pihenni akarók dühösek vagy sem, panaszkodnak vagy sem. Igaz, kétség nem férhet hozzá, hogy ha a munkaidő végén egy építkezés mellé kell hazamenniük, akkor hirtelen átvedlenek a vélt jogaikat féltő lakókká, szomszédokká.
Ám egy építkezés szomszédjában élőnek nincs más lehetőségem, mint némán tűrni.
Nem védi senki az érdekeit, nem tud senkitől segítséget kérni. Mert kihez fordulhatna, amikor azt látja, hogy egy kontár mászik fel a villanyoszlopra? Vagy, amikor szabályokat áthágva dög nehéz kamionok járják az utcáját? Esetleg, amikor képzetlen melósok elvágják vagy elzárják a vizet a nyári kánikulában? Honnan tudhatná egy szomszéd, hogy az adott telken ki építkezik, ott ki felelős bármiért? Semmi köze hozzá. Miként másnak sem, ami általában akkor derül ki, ha egy építkezésen baj történik. Olyankor indul a nagy egymásra mutogatás, az elmismásolás, és marad minden a régiben.
Mert annyiféle az érdek. A pénz pedig mindig az erő. Márpedig az a beruházóknál, a leendő lakóknál és a kivitelezőknél van. Arról pedig sem ők, sem a tehetetlen szomszédok, a régebbi lakók nem tehetnek, hogy a gyengébbek, a kiszolgáltatottabbak védelmét, segítését senki sem látja el. Főleg nem a város, aminek állítólag adófizetői, megbecsült polgárai, tisztelt választói. Bocsánat, de ilyen esetekben Szolnokon csak a hasznos hülyéi. És nem vigasztaló, hogy a város szövetének folyamatos alakulása közben mindenkiből lehet – lesz is – ilyen. De hát olyan a városunk, amilyenek mi vagyunk.
(A fotók korábbi építkezéseken készült illusztrációk a blogSzolnok archívumából.)
