A legutópisztikusabb vágyam, hogy rendelkezzek egy olyan eszközzel, amit távolról, valamiféle bluetooth-technológiával csatlakoztatni tudok embertársaim agyára, és az őszintén, objektíven kiírja, hogy az illető valamit miért csinál, vagy akkor éppen mit gondol. A szupereszközt először azokra a férfitársaimra irányítanám, akik valamilyen általam érthetetlen oknál fogva azt gondolják, az autójukkal csak lehúzott ablakkal és teljesen feltekert zenével lehet közlekedni. Éjjel-nappal, szántóföldön és belvárosban, autómárkától függetlenül, de szinte kizárólag vállalhatatlan tuctuct vagy lakodalmast bömböltetve. Mert így jelenleg csak azt feltételezhetem, hogy a márkásabb autókban ülők így egészítik ki mikronemiszervüket, a szakadtabbakat használók pedig a lóerők hiányát igyekeznek ezzel elmaszatolni. Nem mondom, hogy főleg éjszaka, álmomból felriadva szívembe zárom ezen polgártársaimat.

A szolnoki utcákon zajló amatőr (paraszt) MotoGP versenyeket hallgatva meg azon szoktam gondolkodni, hogy ebben a városban is mindenki hülye, aki a törvényeket és a szabályokat betartva próbál élni. Az éjjel-nappal zajló, hangerő maximalizálásra törekvő, közúti versenyek vagy gyorsulási próbák ugyanis mindennek nevezhetők, csak a törvények betartásának nem. Ám ez nem zavar senkit. Vagyis azokat zavarja, akik ezeknek a versenyeknek a hanghatásában próbálnak létezni, meg, akik jó eséllyel előbb-utóbb áldozatai lesznek valamelyik önjelölt versenyzőnek, ám a törvények betartatóit nem. Vagy, ha mégis zavarja őket, akkor lehetőségeik és képességeik alkalmatlanná teszik őket az eredményes intézkedésre, így meg akár le is adhatnák a jelvényt, kár rájuk a közpénzt pazarolni.

Nem tagadom, olyasmi is eszembe szokott jutni a szolnoki zajokat hallgatva, hogy ha a vegyianyaggal elkövetett környezetszennyezést, a pisztollyal, késsel elkövetett nyugalom megzavarását elvileg törvény tiltja ebben az országban, akkor miért lehet mindenféle zajszeméttel, büntetlenül teleszórni a várost. Nem öntünk sittet a szomszéd otthonába. Ugyanakkor a szomszédnak el kell viselnie a házépítés vagy felújítás közben, a mindenféle csiszológépeket túlharsogni próbáló, szakmunkás szórakoztató rádiózást. Hétvégente nem járjuk körbe az utcánkban lakókat, hogy egy kis levágott füvet, összegyűjtött műanyagpalackot, kidobandó háztartási hulladékot had öntsünk a nappalijukba, miközben a fűnyírók, sarokcsiszolók, kisebb-nagyobb fúrók zaját lelkiismeretfurdalás nélkül beküldjük a környéken mindenkihez.

De persze, miért is gondolnánk úgy az általunk keltett zajra, mint a szemetünkre? Van arra valami szabály, hogy mikor és meddig vagyunk kötelesek hallgatni a fejünk fölött zúgó repülőket. A katonák legalább bejelentik, az ejtőernyős helikoptereik legalább igyekeznek nem a lakott terület fölött zúgni, na de a „sportolók” és a ?hobbirepülők?! Szombat délután merre visz az utuk? Szolnok legsűrűbb részei fölé. Hogy mindenki hallja őket, és nehogy bárki is a hétvégét felesleges pihenésre pazarolja. Tűrni kell. Ez az alattvalók dolga.

Tudom, költözzek egy lakatlan szigetre, egy távoli erdőbe, vagy a puszta közepére, egy tanyára, ahol nem fordulhat elő, hogy a hétvégi tivornyázók öklendezését és trágárszóversenyét kell hallgatni. Vagy vegyek szuper hangszigetelő ablakokat, az utcára meg ipari füldugóval merészkedjek, és akkor a mobilokra kötött hordozható hangfalak sem zavarnak majd. Így valószínű, olyan hülyeségeken se törném a fejem, mint a Hild téren, az Agórából egész nap üvöltő zene. Ez mire jó? Ha valamiféle népművelés a cél, akkor legalább ne a ZS-kategóriás sztárok vacakjait terjesszék!

De velem, bennem van a hiba. Mert nem teljes csendet szeretnék, ahogy Szolnokon az alpesi tisztaságú levegőt se várom el. Csak annyit, hogy vegyük már tudomásul: a mindenféle és indokolatlan zaj pontosan olyan, mint a gondatlanul szétszórt szemét, a légszennyezés, a vizek mérgezése! És, ami engem nem zavar, az lehet, hogy másoknak nem jó.

Van egy másik hülye álmom is. Szerkeszteni kellene egy olyan eszközt, ami az én betűhegesztésemet betűnként olyan hangossá teszi, mint egy vaskohó zuhanó présgépe! Leütök egy betűt és zeng a környék. Miközben ilyen blogbejegyzéseket írok akkora zajt keltek, amivel mindenkinek törlesztek, akik a saját zajukat rám ömlesztik. Jó, lehetne tökéletesíteni, és valami bluetooth technológiával irányíthatnám a hangrobbanásaimat azokra, akik egy nap megtisztelnek a sajátjukkal. Olyan kértlenül, mint galamb az ürülékével. Azt hiszem, ezeknek a gépeknek a megépítésére több remény van, mint a szolnoki zajok kordába terelésére.