Gyerekként nem hittem benne, de kicsit féltem tőle. Aztán középiskolásként már én is ijesztgettem vele a kisebbeket az Eötvös téren. Évtizedek óta azonban eszembe sem jutott. Mígnem egyik este, műszak után, láttam – valamit. Először azt hittem, valamelyik hülye gyerek mászott fel a toronyra. Másodszor káprázatnak gondoltam. De most már hajlok arra, hogy elhiggyem anyám történetét.
Túl a negyvenen, egyre kevésbé szeretek sietni. Este tízkor tettem le a műszakot, komótosan átöltöztem, még dumáltunk kicsit a kollégákkal, úgyhogy majdnem tizenegy volt, mire elindultam a fűtőháztól. Mióta az eszemet tudom, azaz, amióta szolnoki vagyok, én ebben a városban mindenhová biciklivel megyek. Melózni is, meg haza is. Egy ideje nemcsak a rohanásról szoktam le, de a járt utakat se nagyon cserélgetem. Így aznap este is átvittem a bringát a felüljárónál a síneken, eltekertem a Vasútállomásig, majd a Barosson, a kerékpárúton mentem az Eötvös térig. Az obeliszknél szoktam balra kanyarodni, és úgy irány haza.
Eddig nem gondolkodtam rajta, hogy miért, de az obeliszk előtt és után mindig felnéztem a víztoronyra. Talán a gyerekkorom miatt. Ott nőttem fel a tövében. Nem messze laktunk, az egyik azóta eldózerolt utcában, és a toronyhoz jártunk játszani. Még működött, amikor ott fociztunk, bújócskáztunk, fogócskáztunk, vagy éppen háborút vívtunk az árnyékában. Suliba is a közelbe jártam, előbb a Belóba, aztán a Gépipariba. Akkor már azt hiszem, nem volt víz a toronyban, de attól még ott állt, hozzá tartozott a mindennapokhoz. Ahogy azóta is. És így visszagondolva az is, hogy automatikusan, vagy tudat alatt, de mindig felnéztem rá, ha arra jártam.
Azon az estén se volt más okom, hogy kanyarodás előtt felnézzek a toronyra. Majdnem elestem. A harmadik szinten, ahol a lefedett áthidalók teraszt alkotnak, egy szürke alak állt. Leugrottam a bringáról, megkerültem a 68-as obeliszket, és kinéztem a bokrok közül. A fickó addigra átment a torony másik lábához, mintha a várost kémlelete volna, majd a következőhöz, aztán átért a torony másik oldalára, ahol már nem láthattam. Gondoltam, felhívom a rendőröket, hogy megint felmásztak a hülye gyerekek a toronyra. Aztán eszembe jutott, hogy műszak után előkerült egy-két sör a táskákból, én meg ugye kerékpárral vagyok. Legyintettem, nem az én dolgom, meg a franc se akar a rendőrökre várni, vallomást tenni. Inkább hazatekertem.
Másnap anyámnál ebédeltünk. Már a szokásos hétvégi lúdlábnál tartottunk, amikor megemlítettem, hogy megint felmásztak a toronyra. Anyám rám nézett, jelentőségteljesen ingatta a fejét, és akkor eszembe jutott a történet, amit gyerekkoromban, az ötvenes évek elején mesélt. Hogy sokáig tűzoltók tartották szemmel a várost a Gólya víztorony tetejéről. Aztán a háború alatt, már nemcsak az esetleg fellobbanó tüzet, de az érkező bombázókat is onnan figyelték. Többek között Jancsika, a sánta hentes későn született, legkisebb fia. Aki a nagy amerikai bombázáskor is ott volt fenn, a torony tetején, és amikor jöttek a gépek, rengett a föld, és látta, hogy itt már semmi sem segít, lerohant és futott haza, menteni az akkor már nagyon idős szüleit. A fiúiskolánál még látták, talán még a Liget utcában is, de aztán eltűnt. Soha nem találták meg. Azt mondták, széttépte egy bomba. Az apja, a sánta hentes is odaveszett a bombázásban, de az anyja, Juliska néni, még élt egy darabig. Állítólag nem tudta feldolgozni, hogy a legkisebb fiai is meghalt, ott bolyongott az állomás és a Gólya között, és néha azt állította, hogy a fia ott van fenn a víztoronyba. Néha látta is.
Aztán annyit mondogatta, hogy a környékbeliek is elhitték. Vagy legalábbis elkezdték ijesztgetni a gyerekeket, hogy ha nem lesznek jók, a torony szelleme jön el értük. Hatévesen én is elhittem. Szerettem, de féltem is emiatt a tornyot. Pár évvel később már hülyeségnek gondoltam az egészet, de azért én is mondogattam a torony tövében játszó kisebbeknek. És persze, akár milyen rossz voltam, nem jött el értem. Pedig, ha anyám tudta volna, hogy hányszor lett volna rá oka, annak a szellemnek.
Aztán szép lassan elfelejtettem. Vagyis, nem elfelejtettem, de nem gondoltam rám. Mert egyébként se hiszek az ilyesmiben. De pár nappal az első eset után, akkor épp reggelre mentem, és még elég sötét volt, újra megláttam azt a szürke alakot a toronyban. Igaz, nem középen, hanem fent, a tetején. Az egyik négyszögletű lyukon kidugta a fejét, és az eget kémlelte.
Megálltam. Akkor visszahúzta a fejét. Gondoltam, hallucinálok. De nem, mert csak odébb ment vagy három-négylyuknyit, újra kidugta a fejét, és a másik irányba kémlelte az eget. Éppen arra jött egy idős hölgy, megállítottam, hogy nézzen már fel a toronyra, ő is látja ott azt az alakot. Felnézett. Ismerősnek tűnt. Aztán felém fordult, majd fura mosollyal legyintett. Nem kinevetett. Inkább olyan volt, mint aki azt akarja a nevetésével mondani, hogy lám nekem volt igazam.
Felnéztem újra a toronyra, de már nem volt ott. Aztán magam mellé. Az öregasszony is eltűnt. Nézek az Ady felé, a Gólya felé, pásztázom a parkot, de sehol. Pedig esküszöm, beszéltem vele.
Juliska nénivel.
Juliska nénivel?
Juliska nénivel, a sánta hentes feleségével. Aki lassan hetven éve halott. És, akinek Jancsi fia még mindig az Eötvös téri víztorony tetejéről kémleli az eget.
Én se hinném, ha nem én mesélném.
