Az előzetes alapján hónapokig vártuk, hogy elkapjuk a szolnoki mozikban. Nem sikerült. Alig őt hónappal a hazai bemutató után azonban két jegy, meg két kukorica áráért DVD-n haza is vihettük az Egek urát. Nem bántuk meg.
Nem szeretem a focit. Soha nem láttam még focimérkőzést elejétől a végéig, sőt élő meccsen sem jártam soha. Viszont az utóbbi napokban nagyon megszerettem a focit. Legalábbis azt, amelyikről úgy esik szó, ahogyan a szolnoki Eső című folyóirat nyári számában olvasható.
Amennyiben nagyvonalú akarok lenni, akkor azt mondom: a Szolnok című képes album remek ajándék lehet, ha valami helyit szeretnénk átnyújtani. Ha azonban objektíven szemlélem a kötetet, be kell vallanom: van vele néhány problémám, ami miatt nem mindenkinek ajándékoznám szívesen.
Csajka, ZIL, Zsiguli, Ural motorkerékpár és lábbal hajtós Moszkvics. Az ország szinte minden pontjáról várnak régi, szovjet járműveket a június első hétvégéjén, Szolnokon rendezendő veterános találkozóra. Az országban egyedülálló találkozóról, amelyhez börze, kiállítás és túra is kapcsolódik, a kitaláló-szervezővel, Ifj. Kánya Zoltánnal beszélgettünk.
Amikor én még kissrác voltam, délutánonként őrsi gyűlésre jártunk, az ezerötös Lada volt álmaink tárgya, Lenin-képek lógtak a falakon, a Macskanyelv volt az egyik legfinomabb csoki, és a koszos ruhánkat anyu Tomi mosóporral mosta. Kissrác korom ismerős tárgyai, sok ismeretlen dokumentummal a megyei levéltár legújabb kiállításán.
