Tetszik, hogy a fiatal magyar rendezőgeneráció nem könnyed vígjátékokban és elvont művészfilmekben gondolkodik, amikor először lehetőséget kap, hanem kortárs problémák játékfilmes feldolgozásában. Az Unoka után itt a Kilakoltatás. Hírekből ismert dráma sok szereplőn keresztül.
Kik és hogyan élhettek jó másfélezer évvel ezelőtt Szolnok környékén akkor, amikor a magyarok ősei még nem is jártak ezen a vidéken? Akár a szemébe is nézhetünk néhány egykor itt élő gepidának a Szolnoki Galériában, az Átkelők a túlvilágra című kiállításon.
Ha a főhősnő autóval érkezik, a párbeszédekben viszont legtöbbször a repülés hangzik el, akkor a darab végén miért a vonat kattogása jelzi a távozását? De ez a legkisebb problémám a szolnoki Őszi szonátával. Sem a díszlet, sem a szereposztás, sem a szövegmondás nem lett darabbá.
Mindenki szerelmes és mindenki boldogtalan. Gyönyörűen beszélnek és minden jól hallható. Mintha nemcsak három vendég játszana a darabban. A szokatlan helyen lévő színpadon kívül az egész terem játéktér. Székely Kriszta szolnoki Sirályát nem lehet csak nézni. Részévé válunk.
A 78 éve meggyilkolt Radnóti Miklós járt közöttünk a 79 éves Bálint András révén. Kár, hogy alig hetvenen láthattuk a Szín-Mű-Helyben, de jó, hogy legalább ennyien láthattuk a Szigligeti kanapé sorozatban. Az, hogy aktuális, kevés. Naponta kellene Radnótit zsolozsmáznunk.
