Lehet aktuális egy több száz éves népballada? Lehet gyufaskatulyányi helyen nagyszínpadi produkciót előadni? Lehet két felvonás alatt több mellékszereplőnek karakterépítési lehetőséget adni? A szolnoki Kőműves Kelemen láttán azt mondom: igen. Mi vagyunk ott a szűk színpadon.
Mikve, A tizenkét dühös ember, Névtelenül, Mindszentyeia. Példák, amik bizonyítják: Szolnokon is lehet velőtrázóan jó színházat csinálni. Immár a Bakaruhában című előadása is világosan megmutatja, nem vagyunk elátkozva és a színészeinkkel sincs baj. Csak létezik egy másik világ.
A cím és a korábbi feldolgozások alapján mindenki azt gondolhatta, hogy egy fergeteges vígjátékkal indul a Szolnoki Szigligeti Színház új évada. A Kaviár és lencse bemutatója azonban általam eddig látott legszomorúbb premier volt. Persze nemcsak a rendezés és főleg nem a színészek miatt.
Nem baj, ha olykor egy film arra emlékeztet bennünket, hogy mi, magyarok a XX. századot a világtörténelem színpadán emelt fővel zárhattuk. Mint Helmut Kohl mondta: "az első téglát a magyarok ütötték ki a Berlini Falból". Szalay Péter Nincs parancs! című filmjéből az is kiderül, kik.
Kerekes Vica különleges szépségére egész estés mozit építeni nemcsak bátorság, de hatalmas tévedés is. És bár a kisgyerek általában sok mindent megment, Lakos Nóra első játékfilmjén az elmúlt harminc év legjobb gyerekszereplője sem segít. A Hab olyan, mint egy tortadísz torta nélkül.
