A belvárosi templommal szemben gyönyörűen felújítottak egy régi szolnoki házat. Az utcafrontra tetszetős ereszcsatornákat tetetett az építtető. Hiba volt? Nagy a baj, ha igen. Mert a hiba nem nála van. Ha el akarták lopni, miért hagyták félbe? Ha csak rongálni akartak, miért nem tört el a kezük? Hol a hiba?
De a józan ész - szerintem - biztosan nem. Persze ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy velem lehet a baj. Nekem miért nincs soha olyan ötletem, hogy az utcán vállmagasságban lévő KRESZ-tábla sarkát meghajlítgassam? Mi kell vagy nem kell ahhoz, hogy valakiben felmerüljön egy ilyen fantasztikus idea. Nem az erő, az biztos.
Egy letűnt kor marketingeszközeinek maradványaiként meredeznek a város több pontján is ezek a valamikori hirdetőtábla-keretek. Igényes, de rozsdás vasmunkák. Biztos van tulajdonosuk is, ezért nem lehet őket eltávolítani még akkor sem, ha már nincs értelmük, csak a városképet szennyezik. Mit hirdetnek? A múló időt?
Szolnok egyik kapujában, a vasútállomás előtt, bő három éve helyeztek ki a megszépült parkba legalább harminc padot. A padok viszont olyanok, mint a növények. Ha nem ápolják őket, tönkre mennek, rohadni kezdenek, majd elpusztulnak. És ahogy a gondozatlan kertet elfoglalja a gaz, az elhanyagolt parkot, a szemét. Szóval szép lassan hasonlítani kezd az állomás előtti park az állomásra.
A Magyar Néphadsereg lassan negyedszázada, a kötelező sorkatonaság meg egy évtizede megszűnt, pusztuló emlékeivel azonban szinte bárhol találkozhatunk. Például a Zagyvarékasra vezető út mellett, ahol ki tudja, hány százmilliónyi közpénz pusztul évek óta. Gazdag ország vagyunk. Amit elődeink megépítettek, azt mi hagyjuk szétrohadni. És ide nemcsak egy laktanya részlete kerülhetne.
