A szolnoki, tiszai átkelőről nagyjából ugyanonnan készült két képeslappá lett felvétel. Az első Kissné, a második a Képzőművészeti Alap gondozásában lett anziksz. Az egyiket 5 fillérért adták fel a monarchiában, a másikat 20 fillérért a népköztársaságban. Sok rendszer múlt el, de a Tisza maradt.
Egy szerető fiú édesanyjának küldött üdvözletén Szolnok 110 évvel ezelőtti fejlődésének lenyomata is ránk maradt. Merthogy ezen az 1913-ban postára adott képeslapon már nemcsak az Ehrlich-féle ház áll, és talán éppen készül a Kádár cukrászda emelete, de a Szolnoki Cukornyárnak is nyoma van.
A fotó két szélén álló jellegzetes lámpák miatt le se lehetne tagadni, hogy Szelényi László valamikor a hatvanas-hetvenes években örökítette meg a szolnoki Damjanich-emlékművet. Az ebből a fotóból lett képeslapomat pedig 1973-1974-ban adta postára egy bosszankodó utas.
Van abban valami hátborzongató, amikor a harmadik szolnoki vasútállomás korábbannem látott beállításáért vásárolt képeslap szövege egy 101 évvel korábbi szerelmi vallomás, amit Szolnokról küldött egy férj a Mezőberényben rá váró feleségének. 1921. május 24-én délelőtt fél 10-kor.
A szolnoki Kossuth tér és a Táncsics utca sarkán álló társasház első vagy második emeleti erkélyéről készíthette ezt a felvételt Tulok Ferenc valamikor 1968 és 1972 tavasza között. A zászlókból ítélve május elseje környékén, az árnyékok alapján délelőtt 10-11 óra körül. Mindent megindokolok.
