A Berlini Fal és az egykori NDK titkosrendőrségének emberéleteket megnyomorító története nem csupán egy tőlünk ezer kilométerre, mások által megélt történelem. A Berlini Fal szerintem éppúgy része Magyarország huszadik századi történelmének, ahogy része a vasfüggöny, a gulyás kommunizmus és a brezsnyevi pangás is. Mindezek pedig ugyanúgy élnek bennünk – függetlenül attól, hogy mikor születtünk -, mint a németekben a Fal.
A Stasi pedig nem csak egy precíz német szervezet volt, hanem a magyar III/III megfelelője, amivel úgy tűnik, a volt kelet- németek éppúgy nem tudnak szembenézni, mint mi a magunk mocskával. És nem vigasztaló, hogy lényegében hat kelet-németre jutott egy Stasi alkalmazott, míg nálunk ennél valamivel rosszabb lehetett a szervezettség.
A Berlini Fal leomlása után hat évvel jártam az újraegyesített városban, és kis túlzással azt mondhatom, hogy az Anna Funder által megtalált Stasi alkalmazottakkal és áldozatokkal akár én is találkozhattam a város utcáin. Be kell azonban vallanom, hogy 1995-ben sokkal jobban érdekeltek a Fal akkor még itt-ott felfedezhető maradványai és nyomai, a város testébe mart sebek, mint a Fal felépítése, működése és áldozatai. Nemcsak azok, akiknek már akkor is volt keresztjük a Reichstag közelében. Hanem azok, akiknek tönkretette és visszavonhatatlanul megváltoztatta az életét. És nem a maga vasbeton valósága miatt, hanem a kitalálói és fenntartói okán.
Rendkívül nyomasztó, ám letehetetlen olvasmány Anna Funder Stasiország című könyve, amit a magam részéről most azonnal kötelező olvasmánnyá tennék az érettségizők számára. Mert végre beszélni kellene arról a rengeteg aljasságról, amit egy eszme nevében elkövettek. Amit egy pillanatra sem menthet, hogy akkor mindenkinek volt munkája, nem volt ekkora különbség és szegénység, meg mit ér a szabadság, ha úgysem telik mindenkinek repülőjegyre. Az meg aztán végképp nem relativizálhatja a Stasi és a III/III viselt dolgait, hogy azóta mi történt velünk. Mert, ahogy Anna Funder által rögzített történetekből kiderül, a fal leomlásával nem tűntek el azok az emberek, kapcsolatok és módszerek.
A Stasiország megrázó olvasmány. A tizenéves Miriam ellenséggé válása, sikertelen menekülési kísérlete, bebörtönzése és későbbi férje nyomtalan elpusztítása, elképesztő. Aminél csak az az elborzasztóbb, hogy az aljasságok elkövetői közül senki nem került bíróság elé, sőt a szerző által felkutatott Stasi alkalmazottak a Fal leomlása után sem szégyellték magukat. Torokszorító a Fal túloldalán rekedt gyerekéhez szökni akaró Frau Paul története, aki a becsülete és a gyereke közül az előbbit választotta, és inkább nem lett besúgó. Aminek arcpirító ellenpontja Koch úr története, aki az apja megtörése révén lett a szocialista embertípus mintapéldánya, hogy aztán a Fal nyomvonalának kijelölője legyen, és a kilencvenes években a Falból, mint turistalátványosságból éljen.
A Stasiország egyszerűen letehetetlen. Persze csak akkor, ha rábukkanunk. Mert nagy nyilvánosságot nem kapott a megjelenése. Pedig november elején lesz negyedszázada, hogy leomlott a Berlini Fal, amire tőlünk nyugatabbra a könyvesboltokban külön szekcióval emlékeznek. Mi meg?
Ha már nem beszélünk a Falról, a ránk gyakorolt hatásairól, legalább olvassunk róla, mert az nem lehet, hogy egy emberöltő alatt csak úgy elfelejtsük!
