– Egy akkor a harmincas éveinek a végén járó papírgyári mérnök miként került bele a rendszerváltás helyi forgatagába?
– Schwajda György első színházi időszakában ment Szolnokon három darab: a Táncdalfesztivál, a Ludas Matyi és a Rákóczi tér. Ezek 1988-ra pontosan megmutatták, hogy a fennálló rendszer recseg-ropog, ezer sebből vérzik. Kicsit ezeknek a hatására döntöttünk úgy a feleségemmel, hogy nem maradunk tétlenek. Elkezdtük figyelni az alakuló szervezeteket, és végül a habitusunk és az ízlésünk miatt az akkor nyugatias, liberális Szabad Demokraták Szövetségében (SZDSZ) kötöttünk ki. ahol éltük az alakuló pártok éjszakákba nyúlóan vitatkozó, veszekedős életét. Egyébként Fodor Tamás, színész-rendező volt a helyi szervezet motorja.
– Ez 1989-ben volt. Még itt voltak a szovjetek, létezett a munkásőrség. Nem volt kockázatos ilyesmiben részt venni?
– Voltak óvatos emberek, akik intettek bennünket, de úgy éreztük, ha nem próbáljuk meg, akkor lehet, hogy többet lehetőségünk se lesz, vagy később nagyon bánni fogjuk, hogy nem tettünk semmit. Tudtuk, hogy ha nem lesz változás, akkor egy olyan országot és várost hagyunk a gyerekeinkre, amit már nagyon utáltunk. Lehet, hogy nem voltunk túl racionálisak, mert előfordulhatott volna, hogy jól szájon vágnak, de ez akkor már senkit nem tartott vissza.
– Szolnokon voltak hagyományai az ellenzékiségnek, a szamizdatnak?
– Minimális. Persze a rendszerváltás után sok ellenálló került elő, akik halálmegvető bátorsággal bomlasztották az előző rendszert, de én ebből semmit nem vettem észre.
– Az 1990-es országgyűlési választáson egyik körzetben sem volt a párt jelöltje? Akkor még csak egyszerű tag volt.
– Pontosan. Papíripari szakemberként nagyon jó plakátragasztót tudtam keverni. De félretéve a tréfát: plakátoltam, győzködtem az embereket, és Fodor Tamást, aki az egyik induló volt, igyekeztem felkészíteni gazdasági ügyekben. Nem volt gazdasági szakember, a választások előtt szerintem két adónemet nem tudott megkülönböztetni, de szivacs agya volt, és mindent magába szívott. Ez azért volt nagyon fontos, mert az a kampány még a gazdasági kérdésekről szólt, hiszen a Kádár-rendszer széthullását leginkább a gazdasági gondok mutatták.
– Egyik jelöltjük sem győzött. Hogy élték meg?
– A vesztes sosem boldog. Bár minimális különbséggel kapott ki a két jelöltünk, de természetesen kudarcként éltük meg az eredményeket. Azzal vigasztalhattuk magunkat, hogy nem a legjobb győzött.
– Miért nem a két jelöltből lett aztán polgármester?
– Fodor Tamás listáról bejutott a parlamentbe, és ezzel el is tűnt Szolnokról. Hortobágyi Zoltánt, aki nem volt tagja az SZDSZ-nek, csak ismertsége miatt kértük fel jelöltnek, nagyon megviselte a vereség, ott is hagyta a pártot. Tulajdonképpen fej nélkül maradt a helyi szervezet. Valamit kezdeni kellett, hiszen közeledtek az önkormányzati választások. Át kellett vennem a Tamás szerepét, és például jelölteket kellett keresni a helyi testületbe.
– Mikor derült ki, hogy Ön lesz a polgármester?
– Az akkoriban még viszonylag nagy létszámú, aktív szervezet komoly követelményeket támasztott a majdani polgármesterrel szemben. Sokáig kerestük is a megfelelő jelöltet, végül a személyemnél kötöttünk ki. Természetesen nem azért, mintha mindenben megfeleltem volna az elvárásoknak, de felelőtlenség lett volna úgy nekimenni a választásoknak, hogy ilyen alapvető kérdést nem döntünk el előre. 1990-ben még nem közvetlenül választottunk polgármestert, így a pártok sokáig titkolták, hogy ki a jelöltjük. Nálunk már augusztus végére eldőlt, hogy én leszek, de ezt csak a két forduló között tartott kampányzárón jelentettük be a művelődési házban.
(Folytatás hamarosan!)
