Tekinthetjük korabeli riportképnek, de akár a katasztrófaturizmus első szolnoki fényképes lenyomatának ezt a Bakos István gondozásában itt megjelent képeslapot. Mert nem kétséges, hogy ez a postázható felvétel legfeljebb néhány nappal készült az utolsó fa közútihíd katasztrófája után.
Ahhoz képest, hogy a 20. század elején viszonylag kevés fényképezőgép lehetett Szolnokon, és a fotókészítés alapanyagai sem számítottak olcsónak, viszonylag sok fotó készült a megrongálódott utolsó fa közútihídról. Természetesen nem óriási darabszámról van szó, de sokkal több ilyen kép ismert, mint mondjuk, az ugyanezen a helyen tíz évvel később felrobbantott első vasbeton hídról, vagy éppen a vártemplom ugyancsak 1919-es sérüléséről. Persze tudom, az utóbbi esetek idején talán kevésbé volt ajánlatos fotózni, vagy a helyi fotósoknak kevésbé volt kedve a romokat megörökíteni. Mindenesetre kicsit olyan érzésem van, mintha 1909 kora tavaszán még vagy már „üzlet” lett volna a jeges ár által elsodort tiszai átkelő megörökítése és sokszorosítása. Nem is nagyon tudok a következő száz évből sem olyan képeslapot felidézni, amin romos vagy sérült állapotában látható bármilyen – a fotózás pillanatában nem történelmi – építmény.
A mából nézve mindezeknél már csak az a „viccesebb”, hogy valaki egy ilyen „katasztrófa” képeslapon kívánt a barátjának „boldog ünnepeket”. Márpedig egy bizonyos Baranyó a mellékelt képeslapon küldte kézcsókját és szívélyes üdvözletét „Tekintetes Czunya Sándornak”, aki Egerben volt reáliskolai tanár. Feltételezhetjük, hogy mivel a katasztrófa március 15-én történt, e képeslap pedig nem sokkal később jelent meg, Baranyó úr 1909 húsvétjára küldte így az üdvözletét. Szerintem a volt iskolatársának. Merthogy a második világháborúig divatban lévő iskolai értesítő könyveknek köszönhetően tudható, hogy Baranyó Ernő Szolnokon volt tanár, és 1942-ben már Czunya Sándor egri tanárral együtt nyugállományban voltak, azaz a 20. század elején szerezhettek diplomát.
Na, de ki az a Julcsa? Tehetjük fel a kérdést, ha végre eltekintünk a megrongálódott Tisza-hídtól és az akkor még két fiatal tanártól. A Julcsa név ugyanis ugyancsak szerepel ezen a képeslappá lett fotón, mégpedig a bal alsó sarkában, a dereglye oldalára erősített táblán. Azaz elintézhetnénk annyival, hogy egy korabeli, tiszai, ömlesztett áru szállítására alkalmas hajó neve. De mivel feltételezhetjük, hogy az évtizedeken át szolgáló hajók nem véletlenül kapták a nevüket, és a Julcsa nem kifejezetten védőszentnév – mint például a Borbála -, inkább a hajó tulajdonosának vagy kapitányának valamiféle nőismerősét feltételezhetjük e név mögött. Bár semmi se bizonyítja, hogy a Zagyva torkolatban horgonyzó dereglye szolnoki hajósoké lett volna. Ám én mégis vagyok annyira romantikus, hogy azt gondoljam: a 20. század elején, Szolnokon élt egy Julianna nevű hölgy, aki nemcsak a megrongálódott hidat, de a saját nevét is viszontláthatta Bakos István 1909-ben megjelent képeslapján.
