Miért vagyok elfogult az Esővel szemben? Azt hiszem, leginkább azért, mert bár viszonylag sokat olvasok, kortárs irodalom, főleg mai magyar líra, elsősorban ennek a negyedévente megjelenő lapnak köszönhetően jut el hozzám. Nem szégyellem bevallani, hogy az Eső nélkül nehezen akadtak volna a kezembe például Petőcz András versei, amit ma már nagyon sajnálnék. Jenei Gyula lapja ezért egy kicsit a mai magyar irodalom reklámja is számomra. Mert minden számban van legalább egy olyan szerző, akire először lehet, hogy csak felfigyelek, utána viszont elkezdem keresni, amiből előbb-utóbb könyvvásárlás lesz. Petőcz András nemcsak bekerült nálam ebbe a kategóriába, de ezennel a blogSzolnok szubjektív élményportál idei irodalmi díját is neki ítélem. Amivel persze csak annyi jár, hogy világgá kürtölöm: tessék Petőcz András verseket olvasni!
És, ha már reklámnál és egy most kitalált díjnál tartok, akkor a fenti okfejtésből következően a blogSzolnok szubjektív élményportál megyei irodalmi különdíját is szeretném bejelenteni. Novák Zsülietnek ítélem. Akivel szintén az Eső hasábjain találkoztam először, és eleinte nem nagyon tudtam hová tenni és befogadni. Aztán néhány szám alatt ez alaposan megváltozott, és a Feró, Aró novellájával nálam teljesen befutott. Részben „A világ legnagyobb szerelme volt, amit csak a lánygyermekek és az apák tapasztalhatnak meg” mondata miatt. A díjjal ez esetben is egy felszólítás jár: tessék Novák Zsüliet műveket olvasni, venni és szeretni!
Elfogultságomat az Esővel szemben persze más is táplálja. Amikor végiglapozom, és a hazai irodalmi élet legnagyobb neveit látom benne viszont, akkor felbugyog bennem valami lokálpatriotizmus. Olyan, mintha ezek a szerzők hozzám jönnének vendégségbe Szolnokra. És nevessenek ki, de ilyenkor kicsit átmegyek az Eső – és ezzel Szolnok – szájreklámjába is, mert akivel érdemes ilyesmiről beszélgetni, annak bizony büszkén sorolom, hogy kik vannak a friss Esőben. Most például Darvasi László A párduc elalszik című fájdalmasan szép novellájával. Tóth Krisztina három, önálló írásként is megálló, ám összekapcsolódó történettel, ami ha akarom mese, ha akarom kegyetlen valóság. És nem hagyhatom ki Jónás Tamást sem, akit talán egy évtizede, mint kivételes tehetséget kapott szárnyára a honi sajtó, aztán kissé eltűnt a reflektorok fényéből, ám Az ellenőrzés című írása miatt ismét figyelni fogok rá.
És, hogy fokozzam elfogultságomat, meg kell mondanom, az Eső 2014. évi téli számát Illyés Csaba fotói miatt is nagyra tartom. Elsősorban azért, mert a hazai fotóriporter szakma egyik utolsó – vagy utolsó előtti -, lassan ötvenfelé közeledő nagy nemzedékének tagja villanthatja így fel, hogy az igazi sajtófotósok nemcsak hírképekre meg bulvárra képesek. Illyés képei az Esőben egyenértékűek a leírt szavakkal, nem szimpla illusztrációk, hanem fontos tartalmak. Talán van még néhány hozzá hasonló, utolsó vagy utolsó előtti mohikán, akikből ki lehetne imádkozni egy-két jó anyagot.
Örömmel látom egyébként, hogy az Eső hátlapjára az NKA-n és a városon kívül két piaci szereplő is feliratkozott a támogatók sorába. Mivel tudom, milyen nehéz egy ilyen folyóiratra pénzt szerezni, a magam részéről meghajolok a Bau-Komplex Kft. és a Béres Gyógyszertár Zrt. előtt, remélve, sokáig megtartják ezen remek szokásukat.
Mert nem tudom most se mással zárni az Eső méltatását, minthogy nekem szükségem van rá.
(A fotók Illyés Csaba Esőben megjelent képei, amelyek eredeti méretben megtekinthetőek az újságosoknál kapható lapban.)
