2025.08.27. (szerda)

Az új Szolnok panorámája

Az új Szolnok panorámája

Dátum:

Bauer Sándornak és a Fortepan-nak köszönhetően lehet elképzelésünk arról, milyen kép tárulhatott az elé, aki 1975 késő nyarán, az új vasútállomáson keresztül Szolnokra érkezett. A frissen felavatott Jubileum téri épületből kilépve ugyanazt látta, mint a Váróterem helyén lévő presszó teraszán üldögélők.

Bauer Sándornak és a Fortepan-nak köszönhetően lehet elképzelésünk arról, milyen kép tárulhatott az elé, aki 1975 késő nyarán, az új vasútállomáson keresztül Szolnokra érkezett. A frissen felavatott Jubileum téri épületből kilépve ugyanazt látta, mint a Váróterem helyén lévő presszó teraszán üldögélők.

Bauer Sándor valószínűleg többször és több helyen is fotózott Szolnokon a hatvanas-hetvenes években. Legalábbis erre következtethetünk a nagyszerű Fortepan fotógyűjteményben lévő képeiből, amelyeken több szolnoki vendéglátóhelyet is megörökített. Nem véletlenül, hiszen a hányatott sorsú fotóriporter – 1950 és 1953 között kitelepített – 1960-tól az akkori Belkereskedelmi Minisztérium kiadásában megjelenő Vendéglátás című lapnak volt a munkatársa, és ebben a minőségében lényegében végigfotózta a fejlődő Magyarország új éttermeit, presszóit és üzleteit. Ezért járhatott 1975 nyarán az új szolnoki vasútállomáson is, ahol több képet is készített, megörökítve a hatalmas csomópont vendéglátóhelyeit. Így a Fortepan-on elérhető két képe a számomra legendás, várótermi étel és ital automatákról, a vasútállomás önkiszolgáló étterméről, valamint a földszinten kialakított presszó, térre nyíló teraszáról. Ez utóbbiról szeretnénk kicsit bővebben írni.

Az 1975-ben átadott új szolnoki vasútállomást úgy álmodták meg, ahogy az állomások a korábbi bő évszázadban, illetve nálunk szerencsésebb országokban ma is működnek. Azaz olyan komplex szolgáltató „centrumok”, ahol az utazók nemcsak vonatjegyet vásárolhatnak, és a váróteremben eltölthetik az idejüket, de kulturált körülmények között ehetnek, ihatnak, vásárolhatnak, nyugodtan és kényelmesen várakozhatnak, sőt mindenféle szolgáltatást – posta, fodrász – igénybe vehetnek. Arról igazán nem a hajdani tervezők tehetnek, hogy a szolnoki vasútállomás néhány év alatt elvesztette ezt a jellegét, és immár több évtizede a város és a vasút szégyene. Ma már elképzelhetetlen, hogy ott valaki beüljön egy színvonalas étterembe, netán egy kulturált presszóba, vagy anélkül várakozhatna, hogy a dzsuva közepén érezné magát. Azaz Bauer Sándor képein is még, a sajnos gyorsan elmúlt álom pillanatai maradtak ránk.

Ezt a képet az utóbbi években Váróterem kocsmaként működő vendéglátóhely teraszáról készítette a fotós, aki így tulajdonképpen megörökítette azt a panorámát, ami egy 1975 késő nyarán Szolnokra vonattal érkező először láthatott. A helyi járatú buszok egyik fontos csomópontja, az új Jubileum tér, a Tanúhegy című frissen felavatott szobor, illetve az akkor még Dr. Csanádi György körúti tízemeletesek tárultak az érkezők elé. Csupa olyan dolog, aminek pár éve még nyoma sem volt, így kis túlzással, és amiknek köszönhetően hasonló kép bármelyik megyeszékhelyen készülhetett volna, hiszen ugyanilyen panelek, buszok, de még emlékművek is voltak a többi városban is.

Annak ellenére, hogy Bauer Sándor egy vendéglátóhelyet akart megörökíteni, néhány érdekességet is ránk hagyott ezen a képen (is). Például a 7. számú Volán korabeli, helyi flottájáról, amiben ekkor még többségében voltak a szürke, csuklós Ikarusz 620-asok. Ezekre három harmonikaajtón keresztül lehetett felszállni, miközben a sofőrnek külön, hátrafelé nyíló ajtaja volt a kormány mellett. Vagy a fotó jobb szélén még csak épülő Jubileum téri üzletsor látványát, amelyek a Csomóponti Művelődési Házzal együtt csak a 900 éves jubileum után lettek kész. De nincs még a képen a város első „piros iskolája”, azaz a hetvenes évek második felének új technológiájával épülő oktatási intézményeknek az első szolnoki darabja, a Csanádi körúti, ma már Kőrösi iskola. Úgy tűnik, még az építése sem kezdődött el, ami csak alátámasztja, hogy Bauer nem sokkal az új szolnoki vasútállomás átadása után készítette ezt a képet.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

A szép Tisza-híd

Vitathatatlan, hogy az eddigi legszebb szolnoki, közúti Tisza-híd volt a várost és a túlpartot 1912 (vagy 1911) és 1944 között összekötő építmény. Ahogy azt is hozzátehetjük, a legtöbb szenvedést is ennek a hídnak kellett elviselnie, miközben csak krisztusi kort élt meg.

Kossuth tér anno 1905

Valamikor az előző századforduló környékén készítette ezt a képeslappá lett felvételt a szolnoki Kossuth téren egy ismeretlen fotós, aki aztán a sokszorosítás jogait átadta Divlad Károly örököseinek. Nem sokkal előtte járhatott a téren és a Gorove utcában az útkaparó. Talán az ő munkáját is úgy figyelték a bricsesznadrágos fiúk, mint a fotósét.

Szép híd, szépírás

Az első vasszerkezetes, szolnoki, közúti Tisza-híd átadása után nem sokkal készülhetett ez a fotó, amiből Gerő Ignácz jelentetett meg képeslapot. Ez a lap azonban nemcsak a fotó miatt érdekes, hanem egy bizonyos Miklós gyönyörűséges kézírása okán is. Most már értem, miért volt külön tantárgy az iskolákban a szépírás.

Egy nap, két kép

Azért vettem meg ezt a szolnoki képeslapot, mert úgy éreztem, sok mindent látni rajta. A szökőkutak, a Munkásmozgalmi szobor, az 1-es számú irodaház tetején a neonreklámmal. Aztán felnagyítva észrevettem az úttörőket, és rá kellett jönnöm: 1963 késő tavaszán, ugyanazon a napon több kép is készült a Kossuth téren, amelyekből képeslap lett.