Nehogy valakinek egészbe jusson, hogy le kellene bontani csak azért, mert Szolnok utolsó munkásmozgalmi témájú köztéri alkotása! Elhelyezkedése miatt viszonylag kevés szolnoki találkozik vele, aki pedig idegenként látja a Turisztikai központ „főterén”, az sok minden másra is asszociálhat.
Mondhatjuk, hogy a „hetedik ötéves terv” idején már alig-alig állítottak köztéri szobrokat Szolnokon, ami nemcsak a munkásmozgalmi lendület alábbhagyásával volt összefüggésben, hanem az ország gazdasági állapotával is. Ennek köszönheti a Tiszaligetben, a mai Turisztikai és Szabadidő Központban álló „Láng” – nem biztos, hogy ez az alkotás címe -, hogy a Kádár-kor utolsó szolnoki munkásmozgalmi témájú emlékműve lett, azaz 1985. október 5-e után ilyen szobrot már nem avattak a városban.
Szobrot se nagyon. Egy évvel később a Pelikán parkoló mellett ugyan leleplezték az Olajbányászok című alkotást, de az már messze nem az a magasztos, szocreál munkásábrázolás, amely korábban az ilyen szobrokat jellemezte. Újabb két évvel később pedig Sajó Elemér mellszobra került a Vízügyi székház elé, aminek aztán már végképp nem sok köze volt a szocializmushoz. Miként az 1986-os Kandó-emléktáblának a Tallinn mozi falán (ma már nincs meg), vagy a Fiumei úti iskola udvarára került Szolnoki csata kopjafának, illetve a Széchenyi lakótelepen egy ideig álló „kígyós oszlopnak” sem. A „Láng” leleplezői persze 1985 kora őszén még nem sejthették, hogy a nagyméretű mészkőalkotásnak jut majd ez a „záró szerep”.
A Tiszaligeti Turisztikai és Szabadidőközpont főterén, a főbejárattól balra, az étterem és a közösségi tér között álló, nagyjából három méter magas köztéri alkotás ifj. Finta Sándor (1953-2008) egyetlen szolnoki munkája. A Túrkevén alkotó, tehetségét nagyapjától is öröklő, de inkább autodidakta módon tanuló művésznek viszonylag kevés szobrát tartják nyilván, holott a nyolcvanas évek végén Amerikában is tanult, sőt még ki is állított. Az sajnos sehonnan sem derül ki, hogy miként kapta a felkérést a szolnoki munkára, mindenesetre a „Láng” jól illeszkedik elvont plasztikái sorába.
A szobor megrendelője KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) Szolnok Megyei Bizottsága lehetett, akik ezzel kívánták megünnepelni, hogy a KISZ-iskolában (a Tiszaligeti Turisztikai és Szabadidőközpont funkciója és neve a rendszerváltás előtt) 15 évvel korábban indult el a vezető- és propagandistaképzés. (Kis túlzással korabeli politikai influenszerek, a hatalom üzeneteinek közvetítői.) Hogy miért éppen október 5-én avatták fel a szobrot, nem tudni. Arról azonban a megyei napilap annak idején részletesen beszámolt, hogy a körülbelül 2,6 millió forint értékű alkotást nagyjából ötöd áron sikerült kivitelezni. Köszönhetően a „széleskörű társadalmi összefogásnak”, amiből „KISZ-fiatalok, értelmiségiek, ifjúmunkás és diákkollektívák” is kivették a részüket, azaz vagy ingyen dolgoztak vagy pénzt adtak az „ügyhöz”. A legszorgalmasabbak munkáját a szoboravatáson Hegyi Istvánné, a KISZ Szolnok Megyei Bizottságának első titkára kitüntetésekkel is elismerte.
Szorosan véve maga az alkotás nemcsak az égbetörő lángot mintázó kőszoborból áll, hanem annak megemelt talapzatából, illetve a körülötte kialakított térből is. A szobor az ártéri erdőből kihasított térnek nem a középpontjában helyezkedik el, hanem kicsit a déli oldalán, ahová macskakőből kirakott „ösvények” vezetnek a betonozott részek között. Nekem még nem sikerült megfejteni, hogy miért éppen kilenc irányból. Azt viszont simán elképzelhetőnek tartom, hogy a tér szélén lévő láng jelképes sugarai az „ösvények”, és amikor még kisebb vagy kevesebb fa volt a láng mögött, akár érdekes játékot is játszhatott itt a fény és az árnyék. Megfeledkezve vagy sem arról, hogy a láng a munkásmozgalom fontos jelképe volt, ami épp úgy megjelent az úttörő, mint a KISZ mozgalom különböző tárgyain.
Az immár közel négy évtizede zavartalanul a helyén álló szobrot egyébként Vass Lajos, a KISZ Szolnok Megyei Bizottságának titkára – későbbi kulturális államtitkár és Magyar Állami Operaház főigazgató – leplezte le Várady Sándorral, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége szobrászati tagozatának titkárával közösen, miután mindketten beszédet mondtak az ünnepségen. De remélem, ez sem veti fel senkiben azt a buta ötletet, hogy emiatt a „Lánogot” vagy „Jubileumi emlékművet”, vagy legyen bármi is a címe – a táborozó fiatalok által első ránézésre rendszeresen adott elnevezést inkább engedjük el -, le kellene bontani. Mert, ha már a rendszerváltás után kibírt nagyjából tízszer annyi időt, mint előtte, akkor most már talán mindenféle pitiáner pártalkuknak sem esik áldozatul úgy, mint 2016-ben a Tiszaliget bejáratánál lévő Fáklyavivő című, de a köznyelvben Felszabadulási emlékműként emlegetett „fagyisember”.
