Szépségszalon, La Mancha lovagja, Csupa balláb, Jézus Krisztus szupersztár, Cabaret, Öt nő az esőben, A padlás. Lehet, hogy túlzó várakozással és elvárásokkal ültem be a Szigligeti Színház idei harmadik, nagyszínházi – pontosabban agórás – bemutatójára. Az általam nagyon tisztelt Radó Denise rendezőtől ugyanis azt vártam, hogy az iszonyatosan döcögve kezdődő évadban végre a lovak közé csap. Vagy legalább megmozdul valami. És, ha a lehetőségek kényszere miatt nem is kiemelkedőt, de legalább a szükségből erényt kovácsoló „radós” ravaszságot tesz elénk. De el vagyunk átkozva, mint Bagaméri Jácint, a kisújszállási gyökerű fagylaltos. Vagy legalábbis az ideiglenes játszóhely, ahol semmi sem akar sikerülni. Mert nem vigasztal, hogy az idei három nagyszínházi produkció közül, még a Szent Péter esernyője a legvállalhatóbb.
Nem értem, vagy nem tudok rájönni, hogy mi a baj.
Mert például a szolnoki Szent Péter esernyőjében Barabás Botond Wibra Györgye végig teljesen rendben van. Illik hozzá a szerep, működik a karakter, sőt mintha az egész sztorit neki kellene vontatnia. Molnár Nikolett Veronikája nemhogy szerethető, de mindenkinek bele kell habarodnia abba a hamvas teremtésbe. Pontosan olyan, amilyennek a mesebeli jónak lennie kell. Gombos Judit Münznéje pedig egyenesen Jászai-díjért kiállt. Nem véletlen, hogy kétszer is nyíltszíni tapsot kapott a premier közönségétől. És ott van az a hét-nyolc éves forma kislány, aki az első felvonásban Lonkát játssza kiskorában. Nem aranyos, hanem vérprofi, aki nemcsak a szöveget és a helyét tudja, de játszik is.
Meg vagyunk átkozva!
Vagy csak nekem nem jött át a többi szereplő. Kinczel József – egyébként koreográfus, sokszor amatőr színész – Üvegtigrisből átemelt Király Sanyijának például sem a helyét, sem az indokoltságát nem találom. Miként azt sem értem, hogy a jobb szerepekre érdemes Sárvári Diának miért kellett debilt alakítania. Vagy, ha már Lugosi Claudia végig tót tájszólásban nyomja Adamecznét, akkor az első felvonásban még hasonló akcentust használó Mészáros-Zelei-Horváth trió ezt később miért felejti el? Kertész Marcella nyelveket keverő párizsi műlovarnője legalább végig, egyenletesen ripacs és rikító. Ja! És a kutya? Cuki, a jelmezt viselő kisgyerek az egyik legkeményebb munkát végzi. De minek is?
Tényleg beszabadult Bagaméri szelleme.
Holott vannak egészen kiváló ötletek. Például, hogy jelenjen meg egy kicsit belterjes falu a maga böszmeségeivel és butaságaival. Aztán az első jelenet után ez eltűnik, vagyis az építkezés helyett átcsap valami öncélú parádézásba. Vagy Horváth Gábor okoskodó tanítójában legyen ott a kultúrát megváltoztatni akaró, önmagát messiásnak képzelő értelmiségi. De TH minden igyekezete csak magányos küzdelem marad, pedig akár különdíjas karakter is lehetne. A felemelkedni vágyó kisváros, a vak hit, a számító elfogadás is mind-mind csak felvillan, aztán kialszik. Olyan az egész előadás, mint egy hatalmas mozaikkép, aminek a darabjait leszórták a földre, és azoknak sem segítséggel, sem maguktól nem sikerült összeállniuk.
Az eszméletlenül szép jelmezekkel sem, amelyeket Húros Annamária álmodott meg. Akire a díszleteket is rábízták, de úgy tűnik, őt csak a ruhák érdekelték. Avagy egyszerűen ezen az elátkozott helyen nem lehet díszletezni. Bár, akkor meg minek ilyen csiricsáré, hol jelzésértékűnek szánt, hol meg a nézői képzeletet kizárni akaró környezetet rittyenteni a rendelkezésre álló térbe?
Meg vagyunk átkozva! A szolnoki Szent Péter esernyőjéről nem lehet mást írni és mondani, csak hogy nyomokban jó ötleteket, sokszor jó színészeket, itt-ott színházat tartalmaz. De könyörgöm! Bújjon elő végre a Vadliba őrs, és álmodják meg a Hörömpő cirkuszt! Nem csak azért, mert annak van most reneszánsza, de az talán az átkot is leveheti rólunk.
