2025.10.14. (kedd)

Büszkeség és deszkaképek

Büszkeség és deszkaképek

Dátum:

Sokunkkal előfordulhat, hogy egy fadarabban mást is látunk, mint egy darab fa. Néhányan azt a mást valahogy elő is tudják varázsolni a fából. De megmutatásra érdemes, művészi módon biztos, hogy ez csak keveseknek sikerül. Rab Beatrixnek például igen.

A Verseghy Könyvtár Művészeti Szalonjában február elejéig látható Deszkaképek és egyéb népek című kiállítás alkotója – Rab Beatrix – vallomásában azt írja: „kiállni és vállalni munkáinkat, előbújni és megmutatni a nyilvánosságnak magunkat, kiadni legtitkosabb gondolatainkat, belső képeinket, esetlenségeinket – nos, ez számomra még nehezebb dolog, így ritkán vállalom…”. Amit így leírva talán elfogadok. Ám a kiállítását végignézve, önző módon, nem akarok megérteni. Egyszerűen azért, mert aki egy hosszúkás, nagygöcsörtű kérges fadarabban képes észrevenni az éjszaka vadászó baglyot, ráadásul azt úgy tudja előcsalogatni, hogy a szemlélő azt érzi, az Éjjeli vadász mindjárt lecsap, annak sokkal gyakrabban kellene vállalkoznia a nyilvánosság okozta kínok megélésére.

Mondjuk azért is, mert mint most a könyvtárban, kellemes, szórakoztató és játékos perceket szerezhet másoknak. Kiállított művei ugyanis jóval többek és összetettebbek annál, mintsem csak a természet adta formákban életre kelthető alakokat lát meg. Alkotásai a szó legjobb értelmében vett festmények, amelyeket minél tovább néz az ember, annál több dolgot fedezhet fel bennük. Próbálják ki például a Sasszem vagy a Merengő íbisz, netán A nő vagy a Szégyen című képeivel! Az első pillanatban nem fog feltűnni, mennyi minden van egy-egy képben, de aztán szép lassan kibontakoznak belőlük az absztrakciók. Elképesztően jó játék nézni ezeket a képeket, mert lényegében kommunikálnak: ránézek, valamit felfedezek, de rögtön visszaszólnak, hogy ezt vagy azt mikor veszed észre. És nem lehetek biztos abban, hogy tényleg mindent megláttam. De próbálkozni kell.

Ám ezen kívül is volna egy másik oka annak, hogy szívesen rávenném Rab Beatrixet a nyilvánosság okozta kínok sorozatos megélésére. A magam részéről érzek némi nosztalgiát a boldog békeidők és a két világháború közötti tanárideálok iránt. Azokra a pedagógusokra gondolok, akiknek száz vagy több évtized távlatából is múzeumokat, könyvtárakat, művésztelepeket, közparkokat, régészeti feltárásokat, színtársulatokat, irodalmi közéletet, és még ki tudja, mi mindent köszönhetünk. Mert amellett, hogy általában nemzedékekre ható, sokszor később őket is meghaladó diákokat nevelve a szó legjobb értelmében vett Tanárok voltak, a katedrán túl is alkottak, és rengeteget tettek hozzá egy nagyobb közösség, például egy város életéhez. Ilyen tanárok voltak és vannak Szolnokon is. Akikre én szeretek nagyon büszke lenni. Márpedig a Deszkaképek és egyéb népek című kiállításon is az voltam. És ettől a lehetőségtől ne tessék engem megfosztani!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

A kisemberek kihívása

A legerősebb jelenet, amikor az addig magyarul miséző templomban 1942 karácsonyán a férfiak versenyt üvöltik ugyanazt az egyházi éneket magyarul és szlovákul, miközben egy kislány németre is fordította a szertartást. Marika - a nagyszerű Borbély Alexandra - közben egy zsidó fiút bújtat.

Dupla időutazás

A rendszerváltás körüli Lengyelország elevenedik meg a Kincs a múltból című német-francia filmben, amit sok mindennek lehet nevezni, kivéve a filmismertetőkben olvasható "vígjátéknak". Az apa-lánya road movie egy magyar szemmel is érdekes és kérdéseket felvető történet.

A kapitány csodái

Enyhe kifejezés, hogy leesett az állam. Arról nem is beszélve, hogy Szolnok szeretetét ennyire szépen és töményen sem tapasztaltam még. Irigylem azokat a gyerekeket, akik a Széchenyi piros iskolájában részesei lehetnek Kádár-Csomor Gábor rajzfoglalkozásainak. Van remény.

Múltunk lapjai

Azzal, hogy a megyei könyvtár és a kiadó jóvoltából felkerültek a világhálóra a megyei napilap 1960 és 2000 közötti számai, ki merem jelenteni, hogy bár még csak január van, az idei év legfontosabb helytörténeti fejlesztése megtörtént. Most már csak kutatni és publikálni kell a hatalmas anyagot.