Három évtizeddel ezelőtt, amikor az ország egy jelentős részét az tartotta izgalomban, hogy valóban köztársaság leszünk-e a népköztársaság után, a nagytestvér kienged-e bennünket a béketáborból, és mi lesz az ideiglenesen nálunk állomásozó szovjet csapatokkal, kevesen gondolhatták, hogy majd 2019 októberében épp az 1948 és 1991 közötti Magyar-szovjet gazdasági és kulturális kapcsolatokról nyílik kiállítás Szolnokon. Szubjektív történelmi szemléletem alapján kicsit furának is tartom, hogy egy ilyen tárlatra éppen októberben kerül sor. Abban a hónapban, amikor – legalábbis az utóbbi harminc évben – két forradalmunk és szabadságharcunk leverésére szoktunk emlékezni, amikor az aktuális orosz birodalmakat nem éppen a pozitív oldalon citáljuk. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy a magyar-orosz kapcsolatok (is) mindig sokkal bonyolultabbak, mint az a nagyközönség számára látható, és bizony vannak esetek, amikor a valamit valamiért elvnek kell érvényesülnie. Márpedig, ha egy ilyen kiállítás az ára annak, hogy végre a mainál jóval többet tudhassunk annak az 5-600 ezer magyarnak a sorsáról, akik nem jó szántukból építették a szocializmust a Szovjetunióban, akkor nekem belefér, hogy néhány hétig csak a szépre emlékezzünk.
Mert elvitathatatlan, hogy annak a négy évtizednek voltak pozitív hozadékai is. Miként az is, hogy az idő múlásával a kollektív emlékezetben is inkább a szép dolgok idéződnek fel, az objektív értékelés pedig megmarad a tudóstársadalom és az ő munkásságukra fogékony vájt fülűek privilégiumának. Elvitathatatlan tény, hogy az adott történelmi szituációban – lásd jaltai egyezmény – nekünk a keleti blokkban volt a helyünk kijelölve. A realitás pedig azt diktálta, hogy a lényegében elpusztított országot a Szovjetunióval együttműködve, az ő érdekeit szem előtt tartva építsük újjá. Miután pedig 1956-ban is egyértelműen a tudomásunkra hozta a világ, hogy hol a helyünk, ezen az oldalon maradva kellett kihozni a lehetőségekből a legtöbbet. Márpedig visszaemlékezve a tábor többi országára, a magyar lelemény ki is maxolta a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa – azaz a szocialista közöspiac) kínálta kapukat és kiskapukat. Így lettünk a legvidámabb, nem utolsó sorban pedig nem éhező, fázó, sőt kicsit fogyasztani, gyarapodni, világot látni is tudó barakk lakói.
Amihez hozzátartozott például a budapesti metró építése, ami a Szovjetunió nélkül nem valósulhatott volna meg. Vagy éppen az ország motorizációja, ami az ötvenes években több száz Pobeda személyautó behozatalában, a hatvanas-hetvenes évektől pedig Moszkvicsok, Zsigulik és Zaporozsecek révén öltött testet. De szinte minden magyar háztartásban zümmögött legalább egy Rakéta porszívó vagy egy Szaratov hűtőszekrény, hogy a különböző szerszámokról és egyéb háztartási gépekről ne is beszéljünk. És miként a RepTárban november közepéig látható kiállítás is rámutat, hasonló dolgok a másik relációban is elmondhatók. A szovjet városképet Ikaruszok határozták meg, a szerencsésebb dolgozók Videoton vagy Orion tévét nézhettek, és a Baltikumtól Vlagyivosztokig rengetegen fogyasztották a Globus konzerveket, itták a magyar borokat és szerették a nálunk termett gyümölcsöket. Még akkor is, ha szinte minőségi korlátok nélkül, természetesen nem valós piaci áron adtunk el mindent a nagy testvér népeinek. Ez pedig ott, sokszor valóban több volt a semminél, így talán érthető, hogy a magyar termékek iránti nosztalgia kicsit erősebb kint, mint nálunk az orosz áruk emlékezete.
Bár, aki megnézi a Szolnoki Repülőmúzeum csarnokának galériájában felállított kiállítást, számtalan olyan tárgyat talál majd, ami nosztalgiával tölti el. Legyen az egy fegyver, amit a harmincon túli férfilakosságnak testközelből kellett ismernie, vagy éppen egy futurisztikusnak ható háztartási eszköz, egy játék, netán a szamovár és a tea. Nem is beszélve az 1980-as szovjet-magyar űrutazás tárgyi és képi emlékeiről. Amelyek mindazokban élhetnek, akik fel tudják magukban idézni annak az egy hétnek az izgalmait, amikor Farkas Berci az űrben járt.
Persze nem kevésbé érdekesek a kiállítás korabeli dokumentumai és fotói sem, úgyhogy aki csak egy kicsit is jobban szeretne elmerülni a témában, szánjon több időt a tárlatra. Számomra megmosolyogtatóan érdekes volt például Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatójának levele Grósz Károlyhoz, amiben a NOSZF (Nagy Októberi Szocialista Forradalom) hatvanadik évfordulójának tiszteletére készítendő hanghordozó gyártására kéri a párt áldását. Mellette pedig ott egy részlet Kádár János, a NOSZF-fal kapcsolatos gondolataiból, amely a lemez A oldalára került. Vagy említhetném azt a fotót, amelyen Aczél György az 1981-85 közötti időszakra szóló kulturális egyezményt írja alá. Háta mögött pedig ott mosolyog a magyar küldöttség tagjai között Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás. Lehet, hogy nem is annyira idegen tőlünk ez a kiállítás?