A csernobili Lenin Atomerőmű 4-es számú blokkjában 1986. április 26-án hajnali egy és kettő óra között – tehát magyar idő szerint még előző nap éjfél előtt – következett be az a robbanás, amely nemcsak helyben, de több száz, sőt ezer kilométerre is éreztette hatását, és amire sokan a Szovjetunió és a szocialista tábor koporsójába vert egyik legelső, de legsúlyosabb szögként tekintenek. A katasztrófa időpontjából adódóan az aznap megjelent megyei napilap természetesen nem adhatott hírt a balesetről – hiszen a lapzárta, azaz a nyomdába adás előző eset volt -, így a mából nézve kedélyes témákkal foglalkozó újság került több tízezer (akkoriban valahol 40-50 ezer körül lehetett a példányszám) ember kezébe. A címlapon szó volt a KISZ megyei közgyűléséről, Szolnok középtávú pénzügyi tervéről – amely a lakásépítést, az iskolafejlesztést és az egészségügyi ellátást helyezte előtérbe -, a külpolitikai oldalon Líbia amerikai bombázásáról, Reagan elnök ázsiai útjáról, beljebb pedig az egy éves Martfűi Szövetkezeti Sörgyárról. A kis színesek között beszámolót lehetett olvasni a szórakoztató zenészek közgyűléséről, sőt egy képes hírt arról is, hogy Budapesten felbukkant az első háromajtós Lada Szamara.

Mivel vasárnap nem jelent meg újság, azt gondolhatnánk, hogy az április 28-ai, hétfői szám már beszámolt a balesetről. A maghasadás és az emberiség kapcsolatáról azonban csak abban a rövid írásban volt szó, amely Franciaország Csendes-óceáni kísérleti atomrobbantásáról számolt be. Egyébként 3 oldalon keresztül a megyei KISZ küldöttgyűlés volt terítéken, miközben az olvasókat talán sokkal jobban érdekelte, hogy a szolnoki pólósok azon a hétvégén megnyerték a Dobó István kupát (kvázi a vidékbajnokságot), a Tiszaligeti sportcsarnok előtt kemping kiállítás nyílik, a strandok pedig készülnek a szezonra.

Az máig nem teljesen világos, hogy Magyarországon ki adott hírt először a csernobili balesetről. Vannak olyan beszámolók, amelyek szerint a KFKI csillebérci atommag-kutató intézetének a munkatársai már aznap telefonon hívogattak pesti és megyeszékhelyen lévő óvodákat, hogy ne engedjék ki az udvarra a gyerekeket, ám a szabad szombat miatt a dátummal kapcsolatban vannak kétségeim. Azt is lehet olvasni, hogy a balesetről már aznap este beszámolt a Petőfi Rádió, de csak egyszer, mert azonnal kivették a hírblokkból Csernobilt. Elterjedt vélekedés, hogy Magyarországon Bedő Iván, a Kossuth Krónika műsorának szerkesztője tette először adásba a BBC-re hivatkozva a katasztrófáról szóló hírt április 28-án, hétfőn este, amiért másnap büntetést kapott. A magam részéről ezt is kétkedéssel kell, fogadjam, ugyanis a Szolnok megyei pártbizottság napilapja 29-én, kedden már beszámolt a balesetről.

Márpedig ahhoz, hogy 29-én a lap második oldalára, a külpolitikai rovatba bekerüljön egy ilyen írás, azt 28-án, hétfőn délután, Budapesten jóvá kellett hagyni, le kellett küldeni Szolnokra (is), ahol betördelték, majd nyomdába adták az egész lappal együtt, még jóval este nyolc előtt. A meglehetősen szűkszavú „Szerencsétlenség a csernobili atomerőműben” című cikk a szovjet hírügynökségre (TASSZ) és a moszkvai Vremja című híradóra hivatkozva, elbagatellizálva, semmitmondóan írt a katasztrófáról: „A szerencsétlenség okáról, a reaktor sérülésének jellegéről, az áldozatok számáról és a károk mértékéről nem ismertek részletek.”

A következő két napban sem kapott nagyobb teret az esemény. Április 30-án „Intézkedések Csernobilban” címmel arról írt a lap, hogy „összeomlott a reaktor épületszerkezetének egy része, megsérült a reaktor, és bizonyos mennyiségű radioaktív anyag szivárgott ki”. Beszámoltak két ember haláláról, illetve a Lengyelország észak-keleti részét elérő radioaktív felhőről, valamint arról, hogy az NDK-ban és Csehszlovákiában semmi változást nem érzékeltek. Magyarországról, pláne Szolnokról e tekintetben egy szó sem esett. És talán nemcsak azért, mert Kádár János angyalföldi látogatása, a május elsejei elismerések nagyobb hírértékkel bírtak. Ma már hátborzongatóan hat, hogy a korabeli lapba mégis befért pár sor a radioaktivitásról. A „Szolnok megyei fizikatanárok sikerei” című írás illusztrációja ugyanis a fiatal Molnár Lászlót (ma a Varga igazgatója) mutatja, aki számítógéppel (HT-1080Z) és GM-csöves számlálóval a radioaktív bomlást vizsgálja. Vajon az ő műszerei érzékelték-e, hogy baj van?

A Csernobillal összefüggő magyarországi helyzetről május 1-jén írt először a megyei napilap, amikor a valószínűleg központilag kiadott cikk végén – az orosz és a lengyel beszámolók után – pár sorban megjelent, hogy „hazánkban a sugárzás várható szintje sem éri el a kritikus értéket”. Ne felejtsük el, hogy ezen a napon volt a „munkásmozgalom legjelentősebb nemzetközi ünnepe”, amikor Szolnokon is több ezren vonultak végig zászlók és jelszavak alatt a Beloiannisz és a Kossuth utcán egészen a Tiszaligetig. Ahol aztán egész napos majális várta az embereket, akik valamikor három-négy óra körül egy hatalmas nyári záport kaptak a nyakukba. Hogy abban az esőben mi minden mosódott ki a légkörből, talán már soha sem fogjuk megtudni.

Arra azonban tisztán emlékszem, hogy a semmitmondó hazai híradások ellenére egyre többen tudták: valami baj történt a nagytestvérnél. Tisztán emlékszem, hogy nagynéném megtiltotta az akkor óvodás korú gyerekeinek, hogy a játszótéri csapból igyanak. Anyám azon gondolkodott, hogy a friss salátával meg retekkel mi legyen. Az információkat részben a Szolnokon is fogható Szabad Európa Rádió terjesztette, részben bátyám hozta Szegedről, ahol jugoszláv adókat fogtak, miközben Ausztria felől is érkeztek a hírek. Például a kelet-európai élelmiszer export leállításáról, a beutazások korlátozásáról.

A Szolnokon megjelenő Néplap címoldalára először május 7-én került ki a Csernobil szó, igaz, csak annyi, hogy a 2. oldalon írnak a témáról. Addig naponta egy-egy anyag jelent meg a balesetről, amelyekből azért szépen kirajzolódik, hogy több tízezer embert kellett kitelepíteni, sok a sérült, sőt maga a szovjet miniszterelnök is a helyszínre látogatott. Ugyanakkor az is, hogy a szovjet propaganda miként igyekezett a NATO tagországok és az USA aknamunkájának beállítani a tragédiát, ami Moszkva szerint nem volt nagyobb, mint az előző 15 évben történt közel 150 atomerőmű-baleset bármelyike. (Ma már tudjuk, hogy de, nagyobb volt.)

Az igazi fordulatot talán május 15-e hozta el, amikor a megyei lapban is címoldalra került Mihail Gorbacsov előző napi moszkvai beszéde, ami már a katasztrófa súlyosságáról szólt. Azt hiszem, utána már senki sem próbálta kisebbíteni a bajt, ami nemcsak a csernobili reaktort repesztette meg, de a kommunista országok elhallgatásra, titkolózásra, félretájékoztatásra és mások hibáztatására épülő kommunikációs gyakorlatát is. Szomorú, hogy egy tragédiának kellett kieresztenie a „szellemet a palackból”, ami néhány év alatt megváltoztatta a rendszert, eltüntette a kommunista hatalmakat, átalakította Európát és a világot.