– Újságíróként, avagy történészként és kutatóként mutassuk be?
– Ha bárki kérdezi a foglalkozásom, mindig újságírót mondok. Ebben a viszonylag széles, de nem mindig elmélyült ismereteket kívánó hivatásban találtam meg önmagam. Volt, hogy történésznek neveztek, ez ellen azonban mindig tiltakozok. Az más szakma, más követelményekkel és látásmóddal. A történelem iránti fogékonyságomat Sárospatakon és a Lónyaiban tanult apámnak, meg karcagi tanáraimnak köszönhetem.
– Jól emlékszem, hogy nem is újságíróként kezdte? Hogy lett sajtómunkás?
– Saját fafejűségem miatt páros lábbal rúgtak ki a jogi kari felvételiről 1968-ban. Fogtam magam, beálltam olajbányásznak, amiben az is közrejátszott, hogy a saját lábamra akartam állni. 33 évet húztam le az olajiparban, voltam fúrós, terepi geofizikai munkás, közben megszereztem a geológus technikusi képesítést, azzal fejeztem be a cég másfél évtizeddel ezelőtti összeomlásakor az ottani pályafutásomat. Szakirányú diplomát már utána, múzeumi sajtós koromban szereztem Jászberényben. Közel harminc éve vagyok újságíró, mivel a két foglalkozásom sokáig átfedésben volt egymással. Az Új Néplaphoz 1990-ben korrektort kerestek, magyarból jó voltam, jelentkeztem, felvettek. Délelőtt az olajiparban dolgoztam, délután sajtóhibákat vadásztam. Közben jött a ?lépésváltás?, és fölajánlották, hogy újságíróként is dolgozzak. Hivatás lett belőle. Az Új Néplap mellett jött a Magyar Nemzet, mellette szórványosan írtam a Napi Magyarországba, a Nyugati Magyarságba, a Heti Világgazdaságba, a Reformátusok Lapjába, meg ki tudja még hova. Mivel soha nem voltam státuszban, a piacon mérettem meg maga. Nyugdíjba vonulásom előtt tíz évig voltam főállásban a megyei múzeumi igazgatóság sajtósa.
– Mióta foglalkozik azzal, hogy a város múltját újságokon keresztül eljuttassa a szolnokiakhoz?
– Erre nehéz válaszolni, mert olyan régen kezdődött, hogy nem is emlékszem rá pontosan. Amikor belefogtam azt hittem, csak néhány cikk lesz belőle, hiszen azt hajtogatták, ennek a városnak nincs igazán múltja. Nincs az ördögöt! Még az unokám is megélne belőle, csak meg kell keresni. Tele van kincsekkel a levéltár, a könyvtár meg a múzeum.
– Van kedvenc témája, történelmi korszaka?
– A két háború közötti korszak a vesszőparipám, utána jön a hódoltság kora és általában a középkor. De ezek mellett leragadni unalmas lenne az olvasóknak. Keresgélek, és ami megtetszik, azzal foglalkozom. Mostanában találtam rá egy igazi kincsesbányára: idős, pontosabban nálam idősebb emberek emlékanyagát veszem fel. Egy részét megírom, a többit megőrzöm. Lebilincselően sokszínű világba tudok így betekinteni, aminek kis szeletébe igyekszem az olvasókat is elkalauzolni.
– Mennyire van idő, energia alaposan kutatni? Avagy inkább megpróbálja szintetizálni az összegyűjthető tudást?
– Sajnos nem elég az időm, mert érzem, hogy kezd késni a benső órám. Rendszeresen járok levéltárba, mellette oklevélgyűjteményeket, tanulmányköteteket is használok. Rengeteg ismeretet kapok a levéltárosokkal, történészekkel, helytörténészekkel folytatott beszélgetésekből. Gyakran kérem tőlük az általam írtak ellenőrzését, hiszen mint mondtam, nem vagyok történész. Ezt meg is kaptam egyszer egy helytörténésztől, amiben egyébként igaza volt. Azt mondta mosolyogva: gyakran úgy írom a történeti tárgyú cikkeimet, hogy találok egy szál cérnát, és addig csavargatom, míg csipke lesz belőle. Ez így van, hisz újságíró vagyok, nem tudós ember.
– Egyébként tősgyökeres szolnoki? Mi az első szolnoki emléke?
– Karcagi vagyok. Kisgyerekként jártam először Szolnokon, és halványan emlékeztem egy szép épületre, ahol egy éjszakát töltöttünk. Utólag jöttem rá, hogy a Tisza Szálló volt. Utána többször voltam itt rokonoknál, helyben voltam katona, végül egy életre itt ragadtam.
– Honnan jött a mostani előadás ötlete? És miért éppen Szipál Márton került a meghívóra?
– A Levéltár tisztelt meg a felkéréssel, és a korábbi előadók listáját nézve felköthetem a textilt. Szipálról írtam már, személyesen egyszer volt hozzá szerencsém. Tavaly hunyt el, de nem ezért került a meghívóra. Mókás fotójával és a címmel is azt szerettem volna beharangozni, hogy ne várjanak tőlem véresen komoly dolgokat.
– A szolnokiakat érdekli a város múltja?
– Szerintem kétféle embert érdekel a téma. Aki tősgyökeres szolnoki, meg aki nem az. Az előbbinek visszaköszönnek dolgok, az utóbbi meg tudatosan választotta a várost, így tudni is szeretne róla valamit. Persze sok embernek nincs ideje, fogékonysága erre, de azért akadnak érdeklődők elegen.
– Kiket látna szívesen a hallgatóság soraiban?
– Mindenkit, aki megtisztel a jelenlétével, hisz nélkülük, meg az olvasók nélkül szögre akaszthatnám a tollat. Szűkítve a kört, olyanokat, akikkel esetleg vitába is szállhatok. Ahogy időnként a cikkeim miatt is sikerül, amikor levélben, telefonon, vagy élőben kiegészítik, esetleg cáfolják némelyik állításomat. Az újságírás számomra akkor ér legtöbbet, ha párbeszéddé válik.
