Egyszerűen nem lehet úgy az egykori Dami környékéről írni – beszélni -, legyen szó a Rózsa kertről, a Verseghy parkról, a megyeházáról, a gyereknapról vagy akár a Tiszavirág Fesztiválról, hogy valakinek két mondat után ne jusson eszébe felemlegetni a 2006 óta nem létező uszodát. Már-már azt kell mondanom, hogy az a szegény uszoda kicsit olyan kezd lenni, mint a szex: mindenről ez jut eszünkbe. Arról nem is beszélve, hogy Garibaldi-érzésem is van. Mert, ha valóban annyian jártak a Damiban, mint ezekből a valós és virtuális beszélgetésekből feltételezhető, akkor a medencékbe már nem fért volna víz az emberektől.
Nem vitatnám, hogy ahhoz az öt és fél évtizedig működő intézményhez sokakat, rengeteg szép emlék fűz. Azt is elfogadom, hogy az idő múlásával általában csak a szépre emlékezünk. Aláírom, hogy a város sporttörténetének egyik fontos pontja volt. És azt is hajlandó vagyok belátni, hogy annak idején praktikus volt a város közepén medencét találni. Sőt, még azt is hozzáteszem, hogy nagyapámmal már a hetvenes évek derekán is jártunk oda, hogy aztán a nyolcvanas években a kötelező tesi órák mellett a nyár biztos pontja legyen, ahogy a kilencvenes években is egy remek szolnoki program volt. Mindent összevetve, az én életemben is benne van vagy három évtizednyi Dami.
Ugyanakkor tudnék néhány hasonlóan eltűnt intézményt sorolni a városból. Vörös csillag mozi, Tallin filmszínház, a Moziüzemi vállalat vetítője. Járműjavító művház, cukorgyári strand, Szövetség ABC, Diáktanya, na és az érintetlen, hatalmas, üres Szandai rét. Ha morbid akarnék lenni, akkor laktanyákat, munkásőr bázisokat és pártházakat is beillesztenék a felsorolásba. Helyszínek, amelyek fizikailag talán még megvannak, de funkciójuk mára eltűnt. Mert a világ változik, és a városok olyanok, mint egy folyamatosan fejlődő, átalakuló élő szövet.
Tudom, sokan a torkomnak fognak ugrani, de leszögezném: a Dami elbontásáról keringő összeesküvés és panama elméletek sem hoznak lázba. Elsősorban azért, mert hét év alatt sem derült ki ezekről semmi kézzelfogható.
Sőt, bűneimet tetézendő, azt is leírom, hogy szerintem a Dami nem volt és ma sem lenne ott jó helyen. Elsősorban az autós megközelíthetősége és a szűkös parkolási lehetőségek miatt. Már, ha valamilyen szinten rentábilis intézményben gondolkodunk. És továbbmegyek. A Dami a negyvenes évek végén más urbanisztikai körülmények között lett, egy korábban teljesen eltérő funkciójú telekre bepasszírozva. Azaz vitatkozhatnánk azon is, hogy mit is keresett ott egy uszoda. Mondom, elvetemült vagyok. A Dami elbontásánál ugyanis sokkal jobban izgat, hogy mi kerül majd a helyére. Mert azzal akár nagyobb kárt is lehet okozni Szolnoknak.
Most már mindegy, kimondom: nekem nem hiányzik a Dami. A gyaloghíd révén ugyanis lényegében a belvárosba került a Tiszaligeti strand. Amit persze lehetne fejleszteni. És őszintén bevallva, kicsit ezért is hoztam szóba a Dami helyét. Főleg, hogy a ligetben, a 33-as pólós medence körül elindult valamiféle építkezés. Nem szeretném, ha a Tiszaligetből sportkomplexum és wellness központ lenne. A lassan ötven éves, páratlanul fás és parkos strandot évtizedek múlva is hasonlónak szeretném látni. Mert nincs jobb, mint télen a szabadég alatt ülni a forróban, vagy nyáron úszni az ötvenméteresben. Tudom, most sokan hülyének néznek, de ne a Tiszaliget medencéit fedjék be, ne a parkban kezdjenek építkezni.
Ha nem ott, és nem a Dami helyén, akkor hol? Tehetik fel jogosan a kérdést.
Megmondom. Az egykori MÁV strand helyén. Amit két jelentős sportlétesítmény határol, ami a vasúti sínek felől ideálisan megközelíthetővé tehető lenne, és ahol a szolnoki sport fellegvára alakulhatna ki. Miközben magával húzná a környéket is.
Persze, ehhez először az kellene, hogy a Dami okozta sebeink nyalogatásán, és a Dami inspirálta sárdobáláson túllépve, végre előre is nézzen a város. Azokra az időkre, amikor esetleg újra lesz vagy szerezhető pénz a fejlesztésekre. És legyen az ottani úszókomplexum neve: Damjanich uszoda.
