Amennyiben egyetlen példával kellene érzékeltetnem, hogy mi a különbség Dánia és Magyarország között, akkor a következőt mondanám. A dán főváros repülőteréről – ami méreteit tekintve az eddig általam látottak közül a legnagyobb – az onnan jó pár kilométerre lévő belváros közepébe el lehet jutni autóval, természetesen kerékpárral bringaúton, légkondicionált autóbusszal, metróval (ami vezető nélkül működik) és vonattal. Miközben egyetlen olyan helyen sem kell átkelni, amitől iszonyatos szégyenérzet támad az emberben. Ja, és a nem intercitynek minősülő vonat másodosztályán is van légkondicionálás – miközben augusztus közepén is 19-20 fokot mérnek -, telefontöltésre alkalmas konnektor, sőt ötállomásos, fülhallgatóval használható beépített rádió is. Persze könnyű ott, ahol az az életszemlélet, hogy nem adóznak, hanem az adóval a jólétükbe fektetnek be, ráadásul a világ egyik legkevésbé korrupt országa.
Ahol lehet, hogy nem élnek építőművészek, sőt talán nemzeti építőművész szövetségük sincs, viszont nincsenek is beoltva az épületek tervezői kreativitás ellen, és nem múltba révedő díszletekben gondolkodnak, hanem vizuálisan élvezetes házakban. Ráadásul nem nemzetellenes bűncselekmény a királyi palotával átellenben, egy volt ipartelepre olyan modern operaházat építeni, amire minimum azt kell mondani, lenyűgöző. Azzal együtt, hogy közvetlenül mellette az ipartelep megmenthető darui és valami régi fűtőház is túlélte az utódok álmait. Áll ott az ember, és tényleg nagyon nehéz másra gondolni, minthogy minden bizonnyal egyetlen magyar műegyetemistát se engedtek még dán földre lépni.
Mert különben nálunk sem tűnnének el régi, esetleg eredeti funkciójukat vesztett épületek a föld színéről, hanem – miként a fenti kép is mutatja – a gabona tárházból és egyéb ormótlan tárolókból lakóházak születhetnének. Ami azzal is együtt járna, hogy a régi gyárépületekben esetlen olyan étteremudvar jön létre – lásd a lenti képet -, ahol egész évben lehet különböző nemzetek konyháit élvezni. Miközben a szomszédos csarnokot fedett gördeszka pályaként hasznosítják, sőt a harmadikban meg ugyanazt csinálják, amit száz éve: hajókat építenek. Nem tudom, mit kellene tenni, hogy a magyar városépítészetben ne a beteg emberek lelövése, hanem a gyógyítása legyen a gyakorlat?
És, hogy fokozzam a „dán építészeti, várostervezési borzalmakat”. A címlapra kirakott fotón egy hőerőmű látható. Vállalható dizájnnal. Sajnos ezen a fotón nem látszik, hogy a dizájn egy sípályát lejt. Azaz télen, az erőmű tetejétől az aljáig lehet siklani az egyébként meglehetősen alföldes földrajzi környezetben.
Amennyiben olyan dolgot is mondanom kellene, amiben hasonlítunk a dánokra, akkor a szobrokat említeném. Szeretnek szobrokat, emlékműveket állítani, és úgy tűnik, ez régen is így volt. Viszont a mai szobraik jelentős része ugyancsak nem a múltba révedésről, a múlt újbóli értelmezéséről szól, hanem a máról. Az egykori gyárba siető munkásokkal, a padon felejtett, kiürült kávéspohárral, vagy éppen a műanyag szemétből épített hallal. Vagy Hamlet városában, az egyik kis sikátorban felbukkanó, a várost minden turista térképére felhelyező angol színműre utaló, nem talapzaton álló, viszont a térben értelmezhető alkotással.
