Huszonnyolc éve ezen a napon, az akkori Volán buszok hűtőmaszkján vagy a szélvédőjén – esetleg afölött, a tetőn – pici vörös és magyar zászlók jelezték, hogy állami ünnep, azaz munkaszüneti nap van. Ha jól emlékszem, a Vízügyi székház két középső pillérén ugyancsak vörös és nemzeti szín drapériákat engedtek le a földig, ami még jobban kiemelte az épület tetején világító vörös csillagot. A Kossuth téren, a Munkásmozgalmi emlékmű mellett szintén zászlók lobogtak, és egy rendőr, egy munkásőr, egy magyar katona meg vagy egy ifjú gárdista vagy egy orosz kiskatona állt díszőrséget. Ez utóbbiban nem vagyok biztos. Mert nem izgatott. Ahogy az unalmas Vörös téri díszszemle közvetítése sem, meg az átadásokról és kitüntetésekről, jutalmakról szóló tudósítások és újságcikkek sem. Úgy éreztem, semmi közöm ahhoz az ünnephez. De az azért fel sem merült bennem akkor, hogy egy év múlva már mindenki az osztrák meg a jugó boltokat és piacokat járja ezen a napon, két évvel később meg a szobrok és a csillagok se lesznek már ott, ahol 1988-ban még ünnepeltettek. És legyen Pinokkió, aki most azt hazudja, hogy ő már akkor tudta, pillanatokon belül vége lesz annak a világnak, amit öröknek és megdönthetetlennek gondoltak.
És amit azóta igyekszünk elfelejteni, elfelejtetni, meg nem történtté tenni. Mármint azok, akiknek még bármi emlékük van azokról az évekről, amikor még ünnepelni kellett a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat november 7-én. Mert azok, akik akkor még nem éltek vagy nincs róla emlékük, talán nem is értenék, ha szóba hoznánk, hogy mi a fenéről beszélünk. Talán mert mi magunk sem értjük, nem tudunk vele mit kezdeni. Pedig kellene.
Például azért, hogy ne ismétlődhessen meg valami hasonló. Olyasmi, amikor mindenki tudja, hogy hazugságban élünk, de a nyilvánosság előtt úgy teszünk, mintha a hazugság lenne az igazság. És a médiában meg a közbeszédben megjelenő hazugságokat is igazságnak, evidenciának fogadjuk el, mert azt kívánja meg az egyébként hazugságra épülő rend, a mindezeken nyugvó állam és hatalom, és persze az ezekhez nélkülözhetetlen kis megalkuvásaink, elhallgatásaink, kiegyezéseink. Mert élni kell és egyszer élünk. És inkább alábukunk és kibekkelünk.
Látszólag. Mert szép lassan magunknak is hazudni kezdünk. És egy nagy eszme, valami óriási küldetés, valami emberek felett álló célnak és akaratnak vetjük alá magunkat, hiszen a többiek is ezt teszik, és ennyi ember nem tévedhet. Inkább ne lógjunk ki a sorból, bólogassunk. Addig-addig, hogy észre sem vesszük, mikor felejtünk el önállóan gondolkodni, szuverén, szabad embernek lenni, és mikor mosódik igazsággá agyunkban a hazugság. És átadjuk a hatalom édes ízét elengedni képtelen világmegváltóknak a szabadságunkat.
Nem Leninre, nem az Aurórára és a Téli palota ostromára kellene emlékeznünk. Hanem arra, hogy ezeket mennyire belénk égették, mennyire hagytuk, hogy belénk égjenek. Meg a hazugságra, például hogy „de november 7-én, fegyvert fogott minden szegény…”. Azoknak, akiknek van emléke 1988. november 7-ről, legalább évente egyszer szembe kellene néznünk azzal, hogy becsaptak, hazudtak és hazudtunk. És erről beszélni azoknak, akiknek már nem lehet emléke az utolsó, igazi, vörös drapériás állami ünnepről, hogy nehogy bevegyünk még egyszer valami hasonló kamut. Mert bár senki sem gondolta, hogy 1990-re mindennek vége lesz, és senki sem hiheti, hogy bármelyik rendszer is örök, azért ha abban kell élni bármennyit is, lehetnek személyes veszteségeink, elpazarolt, szabadságtól megfosztott éveink!
