Imádom azokat az eseményeket, ahol ritka könyvek és kiadványok bukkanhatnak fel. Néhány hónappal ezelőtt az Ünnepi Könyvhét szolnoki rendezvényén hullott az ölembe két érdekes, ma már nem kapható kiadvány. Legutóbb pedig a város napján, a Szapáry úton felállított civil kavalkádban, a Verseghy Kör sátránál jutottam igazi kincsekhez, amelyek közül eddig a Szolnoki arcképcsarnok 2-nek tudtam a végére jutni. És bár tudom, hogy egy ilyen, helyben megjelent, ötszáz példányos kiadványhoz szinte lehetetlen egy évtizeddel később hozzájutni, azért csak ajánlom: ha tehetik, lapozzanak bele.
Egyrészt azért, mert egy fantasztikus ember, Dr. Balogh Béla életútja, Szolnok húszas-harmincas évekbeli közéletének egy-két érdekes pillanata, illetve a múzeumunk és a könyvtárunk története rajzolódik ki belőle. Ne bántódjon meg senki, csak az egyértelműség kedvéért írom le: arról az emberről van szó, akivel a Kossuth téren közlekedők, vagy a Damjanich Múzeumba járók rendszeresen találkozhatnak, hiszen egészalakos szobra – Pogány Gábor Benő alkotása – ott áll a múzeum lépcsőjén. Őszintén megmondom, hogy a szobor felállítása előtt szinte semmit, e remek kis könyvecske megtalálása előtt pedig alig valamit tudtam róla. Holott a kötet végére érve azt kell mondanom: a mai Szolnok szinte értelmezhetetlen Dr. Balogh Béla munkássága nélkül.
Aminek ars poeticáját talán jól jellemezik a honismeretre vonatkozó gondolatai: „A szülőfölddel való szoros érzelmi kapcsolat megteremtése fontos érték. Sok gyermeknek alig van emléke szülőföldjéről, pedig ez az emlék, ez az érzelmi kötődés kiapadhatatlan forrása a hazaszeretetnek”. Mindannyian, akik a legkevesebbet is próbálunk tenni Szolnok múltjának feltárásáért, megismertetéséért és népszerűsítéséért, felvéshetnénk ezt az ajtófélfánkra.
Másrészt azért is érdemes kézbe venni ezt a vékonyka kis kötetet, mert helytörténeti csemegék tucatja sorakozik benne. Például a kötet 38. oldalán közölt fotó egyértelmű bizonyítéka annak a ma már valamiért hihetetlennek tűnő ténynek, hogy a Tiszai hajósok terén lévő Hősök emlékműve eredetileg nem ott, hanem a mai SZTK előtt állt. És, ha már ezt a képet tanulmányozzuk, vegyük észre azt is, hogy Dr. Balogh Béla 1927-ben Szolnokra csábította a magyar földrajztudomány legnagyobbjait. Csupa olyan tudóst, akiknek munkásságát minden iskolázott ember magáévá tette – akarata ellenére is – a földrajz órákon.
Ebből a könyvből derült ki számomra az is, hogy Nerfeld Ferenc – akinek 1969. április 11-én Centrum-sarokként leégett palotáját előszeretettel siratja el minden szolnoki – nemcsak tehetős kereskedő, de komoly műgyűjtő is lehetett. Vagy éppen az a lelkemnek igazán jól eső tény, hogy a húszas években Szolnokon két jelentős középiskola létezett: a mai Verseghy Gimnázium őse, illetve a Felsőkereskedelmi Iskolaként ismert Közgé-előd. És, ha már iskola: számomra elképesztően értékes információ, hogy 1919-ben lényegében nem lehetett tanítani a városban, és csak 1920-ra normalizálódik a helyi oktatás helyzete.
Nem akarok azonban minden „poént” lelőni, de érdekes adalékokat találtam a soha el nem készült Duna-Tisza csatornáról, a harmincas évek szolnoki mecénásairól, a Táncsics utcai városi bérházról, és persze a múzeumunk és a könyvtárunk történetéről.
Ez utóbbi kapcsán azonban meg kell jegyeznem: csak remélni tudom, hogy jövő novemberre a Szolnoki arcképcsarnok újabb hasonlóan színvonalas kötetekkel gyarapszik, és a nagy elődökhöz méltó módon fogjuk megünnepelni a nyolc évtizeddel korábbi, a város életében szerintem kiemelkedően fontos eseményeket.
