– Gulyás Zoltán egy szerencsétlen véletlen áldozata lett – szögezte le hivatalos hangon a százados a Szigony kocsma asztalánál, majd vigyorogva folytatta. – A szerencsétlen a Madas-ház kincsével seftelőkre, a véletlen pedig a sötétben tapogatózó rendőrségre vonatkozik.

– Én meg arra lennék kíváncsi, hogy maga a szerencsétlenek vagy véletlenek oldalán áll-e – mordult fel a fiatal rendőr, és jelentőségteljesen egy széket húzott az asztalhoz, hogy pont szemben ülhessen kollégájával.

– Ha már nekem színt kell vallanom – köszörülte meg a torkát Bán -, akkor vegyük be az üzletbe azt is, hogy a mi kedves századosunk is felfedi, kinek is dolgozik. Mert amennyiben jók az információim, márpedig eléggé olajoztuk őket, hogy jók legyenek, magának Gulyás halálán kívül semmi köze se lehetne ehhez a történethez. Mégis, az elmúlt néhány napban valahogy mindig úgy alakult, mintha maga lenne a Madas-ügy főnyomozója. Árulja már el, kinek dolgozik?

– Ne tereld el a szót apukám – csapott az asztalra meglepő ingerültséggel Bán lánya. – Arról volt szó, hogy te teríted a lapjaidat. A legtöbbünket ugyanis a te szereped érdekelne ebben a történetben.

A kihalt kocsmában ülő valamennyi nő egyértelműen bólogatott, miközben Bán egyenként rájuk nézett. A férfiak inkább hezitáltak, és úgy tűnt, őket inkább más érdekelné.

– Mi a francért kerestél meg huszonöt év után? – Kopogott ismét a viaszos vászon terítőn Edit.

– Honnan ismerte Gulyást? – Matatott a gipszével a törött karú pincérlány.

– A szarért kellett tönkretenned itt mindent? – Heveskedett tovább Gulyás nővére, aki a szíve mélyén örült, hogy végre a pisztolyos történetéről másra terelődik a szó.

– Először Kadlacsek hívott fel azzal, hogy kellene egy kis segítség – kezdte egy sóhajtással Bán. – Állítólag a világhálón bukkant rám tíz év után. Kiderítette, hogy műtárgyakkal foglalkozom Bécsben. Pesten találkoztunk először, oda hozott néhány darabot a Madas-ház kincseiből. Azt állította, hogy örökölte őket, és megkért, nézzek utána, mennyit érhetnek. Azt is mondta, hogy nem itthon szeretné értékesíteni őket, mert szerinte kint jóval többet érnek.

– De bűncselekmény műtárgyakat külföldre vinni – vágott közbe izgatottan a fiatal közlekedési rendőr.

– Ám rendkívül jó üzlet – tette hozzá a századosa, hangsúlyával jelezve, hogy fiatal kollégájának most nem osztottak lapot.

– Igen. Nagyjából minden műkincs tízszer annyit ér Bécsben, mint itthon. A bécsi vevő pedig a tízszeres árat is megtízszerezheti, ha tovább viszi nyugatra, Amerikába vagy Arábiába. Elsőre is látszott, hogy értékes holmiról van szó. Gondoltam, egyszer nekem is lehet szerencsém, főleg, ha néhány lépcsőfokot kihagyok.

– Azaz ismét sumákoltál – nézett könnyes szemmel Bánra a lánya.

– Na, magának se túl jó a renoméja – nyerített fel Gulyás nővére.

– Először valóban azt akartam. Londonba vittem a képeket, ahonnan közvetítőkön keresztül kapcsolatba kerültem egy Svájcban élő magyar családdal. Közben még kétszer találkoztam Kadlacsek megbízottjával, aki az ügyvédjeként mutatkozott be, doktor Gulyásként – és itt hatásszünetet tartott.

– Ez ugyanaz a Gulyás? – Fordult megdöbbent arccal Bán felé a százados.

– Marha! Az öcsémnek érettségije sem volt, hogy lett volna doktor – húzta össze a szemét Gulyás nővére.

– Először nekem is ügyvédként mutatták be – sütötte le a szemét Bán lánya.

– Ez az exem, akié a Szigony volt?

– És te bevetted, hogy az a tesze-tosza mamlasz ügyvéd? – Nevetett fel kényszeredetten Edit.

– Nem érdekelt, hogy kicsoda. Egy kisebb előleg ellenében ugyanis egy kupát, egy tányért és egy szobortöredéket is átadott, a többi holmiról pedig képeket készíthettem. Ezek alapján azonosította a Szolnokról elmenekült család a Madas-házba befalazott kincseket.