Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, Szolnok 1959-es térképe nemcsak az ipari üzemekkel és a laktanyákkal bánt diszkréten – miként erről a második világháború utáni első várostérkép kapcsán korábban már írtam -, hanem a vendéglátás „aljának” tekintett kocsmákkal és talponállókkal is. Ilyenek ugyanis nem szerepelnek a tizenhét jelölt és felsorolt szolnoki vendéglátóipari-egység között, holott szerintem például a Kisgyepi kocsma a Thököly és a Sárkány utcák sarkán – ma autókereskedés van a helyén -, hat és fél évtizeddel ezelőtt biztosan fogadta kuncsaftjait. A helyi földművesszövetkezet története kapcsán pedig utalásokat találtam egy, az Almási Kertvárosban – ma már csak Kertváros – működő kocsmára, ami a hatvanas évek elején több szempontból is zűrös helynek számított. Ugyanakkor az is világos, hogy a lakosságában és a bejárók számában szaporodó várost tizenhét vendéglővel és cukrászdával nem lehetett ellátni. Legfeljebb egy szocialista nagyváros nem verte nagydobra az ilyen, szocialista embertípushoz méltatlan egységeit. (Mellékelt kép: Fortepan.hu 218843)
Az 1959-es Szolnok térképet böngészve a leginkább szembeötlő, hogy milyen sok cukrászda működött a városban. Ha valaki például elindult a belvárosi Tisza-híd felől a vasútállomáshoz, akkor a Kossuth utca páros oldalán a Muskátli cukrászdába ülhetett be először. Jó forgalma lehetett a helynek, hiszen közvetlenül az Úttörőház – előbb Kaszinó, később Technikaháza – melletti földszintes épületben működött, aminek helyére a hatvanas évek közepén húzták fel a megyei tervezővállalat székházát. Nem tudom, így volt-e, de a hely forgalmát növelhette, hogy akkoriban a helyközi „buszpályaudvar” még a Szabadság téren és környékén volt, így talán sokan a buszuk indulása előtt is beugrottak a Muskátliba mondjuk, egy fagyira. (A mellékelt fotó jobb szélén látható a hely.)
Nem sokkal távolabb, a Magyar utca és a Kossuth tér kereszteződésében működött a Kedves cukrászda. Ott, ahová 1963-ban a Magyar utcát lezáró társasházat építették, azon belül is nagyjából a mai lottózó helyén. Egyes visszaemlékezők szerint ennek a cukrászdának a kerthelyisége a Magyar utca másik sarkán, a városháza mellől a háború után lebontott földszintes házak helyén volt. A városról 1961-ben készült légifelvételen ez nem látható pontosan, bár kicsit tényleg olyan az a telek, mintha asztalok állnának rajta.
Mindenesetre, ha valakinek nem felelt meg a Kedves, és nem a főutcán akart fagylaltozni, akkor csak egy kis kitérőt kellett tennie a Ságvári úton – akkor még nem körút, hiszen nincs kiépítve a Zagyváig -, és betérhetett az 1959-ben már Tündének nevezett néhai Kádárba. Erről a helyről két dolgot érdemes megemlíteni. Háború utáni nevét állítólag a vendéglátóvállalat valamelyik főnökének a kislányáról kapta (cáfoljanak vagy igazoljanak!), illetve az 1959-es térképen jelölt éttermek és cukrászdák közül kettőből ez az egyik, amelyik ma is vendégeket fogad.
Visszatérve Szolnok „főutcájára” és az ottani cukrászdákra, az 1959-ben már Beloiannisznak nevezett mai Baross utca elején is mindjárt lehetett „édes bűntanyát” találni. Mégpedig a Csarnok utca sarkán, azaz a Sütő utcával szemben, nagyjából a mai Agóra előtt, a négysávos út helyén. Ez volt a Tiszavirág cukrászda, amiről pedig azt érdemes megemlíteni, hogy csak valamikor a második világháború után nyithatta meg kapuit, hiszen abban a földszintes házban – részben – Kalmár Mór varrógépeket és kerékpárokat is forgalmazó kereskedése működött. Feltételezem, addig, amíg gettó nem lett a környékből. Magát a cukrászdát 1973-ban zárták be a 4-es főút átkelési szakaszának építése miatt, aminek maga a ház éppúgy áldozatául esett, mint a Hősök teréig valamennyi épület a páratlan oldalon. (Fotó: MNL Szolnoki Levéltára)
Amennyiben a korabeli sétálónak az eddig felsorolt cukrászdák nem feleltek volna meg, akkor már csak a Zrínyi utcáig kellett elsétálnia, hogy újabb nyalakodási lehetőséget találjon. Persze nem tudom, hogy a Délibáb – aminek a helyén ma kézművesbolt található – valóban cukrászda volt-e 1959-ben, mert a hetvenes évek elején már rosszhírű „kocsmaként” írt róla a helyi lap. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a „főutca” házszám szerinti legutolsó cukrászdája, a Sport – ma biztosító van a helyén – még a nyolcvanas évek közepén is működött. Bár azt hiszem, akkor már nem voltak táncos rendezvények a kerthelyiségében, amire nemcsak sok, egykori szolnoki fiatal emlékszik szívesen, de az 1959-es térkép készítői is fontosnak tartották megjegyezni: „nyáron tánc”. Egyébként ez volt az a hely, ahol maga Illés Lajos is szolgáltatott zenét, igaz, akkoriban még nem létezett a később legendássá lett együttese. (Fotó: Fortepan/Kádár Zoltán)
A fent felsoroltakon kívül egy további cukrászdát jelölt a 65 évvel ezelőtt megjelent Szolnok térkép, a Temető utcai Gyöngyvirágot, nagyjából a mai óvodával szemben. Nem messze a „legendás” Fenyő étteremtől, ami a Dr. Durst János utca elején a rendszerváltáskor még biztosan fogadott vendégeket. És akkor térjünk át a nem cukrászdaként jelölt egykori éttermek, vendéglők felsorolására! Első helyen – talán nem véletlenül – a Tisza szálló éttermét jelölték, ami akkoriban (és még pár évtizedig) Szolnokon „Az” étterem volt. Sorsát ne feszegessük! Az ötvenes évek végén természetesen még a Nemzeti Szálló és földszinti étterme is működött, ami az én emlékeimben, húsz évvel később már Tallinn, igaz akkor irodák és nem hotelszobák voltak fölötte. A Beloiannisz úton üzemelt a Béke étterem, ami – ha jól sejtem – a mai Dreher elődje lehetett, mellette pedig a „Hatvanast” is birtokló fővárosi Csemege Kereskedelmi Vállalatnak volt élelmiszerboltja. Szolnokon két Halászcsárdát jelöltek 1959-ben: az egyik az akkor még Móricz-ligetnek nevezett mai Tiszaliget elején, az Aranylakat helyén működött, a másik pedig a Kossuth utcában, az egykori Weber-házban, ahol a rendszerváltás után a legendás Gösser volt.
Az Utasellátó Vállalat 1959-ben létező éttermével érdemes óvatosan bánni, ugyanis nem a vasútállomáson működött – pedig ott is jelöl egy kisvendéglőt a térkép -, hanem a Szabadság téren, a mai Halászcsárda, a nyolcvanas években Híd Bisztró helyén. Mert mint említettem, az Ady Endre úti buszpályaudvar elkészültéig ezen a környéken működött a távolsági buszállomás, amihez „kellett” egy utasellátós hely. Azt hiszem, nem lehetett túl sikeres, mert már a hatvanas évekbe utasforgalmi helyiséget és irodát alakítottak ki benne, majd a hetvenes évek elején kicsit elegánsabb bisztró lett belőle. A régi vendéglátóhelyek közül azonban nem ez a legérdekesebb, hanem a Sipos tér környékére rajzolt kisvendéglő. Eddig még említés szintjén se hallottam róla, pedig ugyanúgy lehetett neve, mint az ezen a térképen még ugyancsak „kisvendéglőként” jelölt, későbbi Kassainak a Damjanich uszoda mellett.
Tizenhét vendéglátóipari-egység, amelyek közül tizenháromnak az ötvenes évek végi épülete ma is megvan, de csak kettőben fogadnak vendégeket. Nem tudom, hogy a világhálón ma elérhető térképeket 65 év múlva változatlan formában megtalálja-e az utókor, abban viszont biztos vagyok, hogy a mai vendéglátóhelyek is hasonlóan el fognak tűnni, mint 1959-es elődjeik. Leginkább azért, mert minden város egy élő, folyamatosan változó szövet.
