Ha rákeresnek Szilágyi Zsófia új filmjének a címére – Egy nap -, ne lepődjenek meg, ha elsőre nem a magyar alkotást dobja ki a világháló. És még csak nem is az Anne Hathaway főszereplésével 2011-ben bemutatott amerikai filmmel lesz tele a képernyőjük, hanem olasz, német és további amerikai alkotásokkal, amelyeknek a címében szerepel ez a szókapcsolat. Mondhatnánk, hogy nem szerencsés már használt filmcímmel operálni, de mit tegyünk, ha ez fejezi ki legjobban a történetet vagy a mondandót. Mondhatnánk, ha nem láttuk volna már a magyar Egy napot, aminek ennél semmitmondóbb, a lényegre kevésbé utaló címet – nem, ez a film nem egy nap alatt játszódik – nehéz lett volna találni. Szerintem az Egy anya, az Egy család, az Egy kapcsolat – megőrizve az egy szót, mert utal arra, hogy a történet és szereplői egyek a sok közül -, és még sorolhatnám, sokkal közelebb vinne a történethez.
Ami egy látszólag jobb módú – a képek alapján Budapest II. kerületében, valahol a Rózsa-domb alján élő -, két értelmiségi szülőből és három gyerekből álló család megbicsakló életébe enged bepillantást. A tipikus család kifejezést azért nem használnám, mert az olyanok inkább lakótelepeken és vidéken élnek, de fogadjuk el, hogy a rendező és a forgatókönyv író világa Budához kötődik. Használhatnám a tipikus szót a családmodell – három gyerek – miatt, de pontosan tudjuk, hogy ez egy politikai álom, mintsem a magyar valóság. Talán éppen azért, amit az Egy nap jól megmutat: egy értelmiségi szülőkkel megáldott család három gyerekkel, ma (is) kész anyagi lecsúszás. Ne szépítsük: Szilágyi Zsófia filmje már-már dokumentarista jelleggel mutatja meg a középosztálynak gondolt csoportok kilátástalanságát, azt, ahogy a nagyszülők kölcsönei és segítsége nélkül folyamatos kötéltánc az életük, ami fényévekre van a polgári jóléttől!
Talán részben ez is vezet ahhoz a válsághoz, amiről a film szól. Amit a magam részéről inkább sztereotípiának, semmint tipikusnak neveznék. Ugyanakkor kiválóan alkalmas arra, hogy felpörgesse az egyébként szürke hétköznapokat. Történjen valami a reggeli indulás rutinja, a munkahelyi csörték, a délutáni gyerek logisztika közben. Azaz azokban a hétköznapokban, amit azért minden család parádésan tud bonyolítani, például a gyerekek rengeteg különórájával, amit Budapesten, de talán a nagyvárosokban is hatványozottan tesz zökkenők nélkül kivitelezhetetlenné a közlekedés.
Összességében nem vagyok elájulva a nemzetközi porondon jól indult, és a hazai mozikban is egész jól teljesítő Szilágyi filmtől. Nemcsak azért, mert legalább negyedóra fölösleges benne. Inkább azért, mert érezhetően nem sikerült kitalálni a film végét, lezárását, megoldását. El lett maszatolva. Az viszont ki kell emelni, hogy parádés gyerekszereplőket sikerült Szamosi Zsófia – aki az anyát, a megcsalt feleséget alakítja – mellé találni. A legnagyobb gyereket, a meg nem hallgatott és értett kiskamaszt alakító Barcza Ambrus szerintem a film legjobb színésze. Varga-Blaskó Zorka, aki az óvodáskorú középső lány, úgy él a kamera előtt, mintha ez lenne a mindennapi közege. És még a legkisebb fiúcskát, Gárdos Márkot is úgy sikerült instruálni a kamera előtt, mintha az eszköz, meg az egész stáb ott se lett volna. A három gyerek egyetlen pillanatra sem esik ki a karakteréből, néz ki a kamera mögé. Ha van valami, ami miatt Szilágyi Zsófia megérdemli a második játékfilm lehetőségét, akkor éppen a gyerekszínészeinek a vezetése.
