Először vegyük sorra a pozitívumokat! Nem lehetett könnyű úgy az új évadra készülni, hogy nem tudhatta a társulat, hol lesz szeptemberben színpada. A viszonylag szűk színpadtér használat tehát arra utal, hogy A vöröslámpás ház című darabnak akár az Aba-Novákban is el kellett volna férnie. Tiszteletreméltó a munkavállalókról (kényszervállalkozókról) való gondoskodás is. Azaz, talán nem véletlen, hogy a 2018/19-es évad első premierje 27 embernek ad munkát és kenyeret a színpadon, meg gyaníthatóan ugyanennyinek a takarásban. Elvitathatatlan, hogy Barabás Botond és Molnár Nikolett az elmúlt évadokban a szemünk előtt nőtt fel, és ha kell, bármiből várat tudnak építeni. Örömteli és szerethető, ahogy Kertész Marcella lényegében prózai szerepben mutatja meg: színésznő. Gyöngyössy Katalin „visszahívása” pedig messze túlmutat bárminemű gesztuson, elvitathatatlan a színészi nagysága. Kihagytam valamit? Ja, a lányokat. Akik sokkal jobbak, mint amilyen rosszaknak kellene lenniük.
Másodszor vegyük az én végtelen és magamat félrevezető naivitásomat. Ami abból táplálkozott, hogy a két világháború közötti magyar irodalom egyik klasszikusának, máig irigylésre méltó tehetségű novellistájának a művével indul az évad. Egy olyan darabbal, amiből éppen negyven éve, az akkori magyar filmgyártás moguljai, Bacsó Péter és Makk Károly – kiegészülve a nem kevésbé fontos Örkénnyel – zseniális mozit alkottak. A szívem pedig hevesebben vert, amikor azt láttam a színlapon, hogy e három, ma már az égi társulatokat boldogító nagyságokhoz olyan kortárs csatlakozik, mint Tasnádi István – a Made in Hungária és a Memó forgatókönyvírója, az Aranyélet vezető írója, a Kartonpapa című darab szerzője -, akit évtizedünk egyik legfontosabb írójának tekintek. Püff neki! Vagy én tévedtem, vagy a szerzők lettek meggyalázva.
Mert vegyük harmadjára azt, amit a Szolnoki Szigligeti Színház színpadán, a teátrum felépítésének 106. évében, túl a hatvanadik önálló évadon láttam! A XXI. század második évtizedének a végén.
Az előző-előző századforduló kisvárosi erkölcsének megidézését. A nők alsóbbrendűségének, kihasználásának férfi soviniszta felfogását és elfogadását. A hazugság, a csalás, az önzés szerelemmel való operettes kimagyarázását. A népszínház nevében, a színpadon szereplők többsége számára is rettenetesen kínos, maradi színjátszást. Valamit, amiből nem sikerült több üzenetet kihámozni, minthogy nem is olyan rossz hely egy kupleráj, nem is olyan nagy baj az asszonyok becsapása – sőt, férfi virtus -, egy kis kártyába, lóversenybe, éjszakai tivornyába még senki nem pusztult bele. És akár a szemétdombon is fakadhat az erkölcsnek virága. Mi van? Ez az évadot megalapozó, meghatározó előadás? Erre épül a következő hét-nyolc hónap? Ezt akarjuk megmutatni magunkról? De legalább nem mondjuk azt, hogy a Családok éve jegyében szerveződik a program…
Lehet takarózni az eladott bérletek számával, ami soha nem mutatja meg az elpártolókat. Bizonyságot vehetünk a műszerekkel mérhetetlen taps nagyságából, amit hallhatok akár kínos csendnek is. Igazolhatjuk magunkat a három évtizedenként esedékes felújításról szóló nehéz szüléssel. Mondhatjuk, hogy a kívülállók nem értenek hozzá, avagy teljesen mást gondolnak a színházról, a színház feladatáról, a színházcsinálók – például a jövő közönségével szembeni – felelősségéről. Meg azt is, hogy senkinél sincs ott a teljes igazság. Az én gyomrom azonban émelyeg attól, hogy egy mondandó nélküli kupleráj áthallásos poénjairól kelljen azt gondolnom: ez a színház. Nem! Szolnokiként és színházrajongóként is vérzik a szívem.
(A képek forrása a Szolnoki Szigligeti Színház honlapja.)
