A Sóház utcán naponta felidézhetjük, hogy a középkortól kezdve milyen kapocs fűzte egymáshoz Szolnokot Erdéllyel. Tulajdonképpen hétköznapi, ám valóban élő, hiszen az ott kitermelt és nélkülözhetetlen sót, az ott kivágott fákból ácsolt tutajokon, a Kárpátokban eredő Tiszán úsztatták le hozzánk, az ország közepére, többségében arrafelé született és lakó emberek. Hogy aztán az itt élők, megélhetést találva, kirakodják, tárolják, továbbszállítsák az erdélyi hegyek kincsét, a tutajokat feldolgozzák és faanyagként továbbadják, az úsztatókat pedig szekereken hazaszállítsák. Évszázadokon keresztül létezett ez a köldökzsinór, ami Szolnokot legalább annyira éltette, mint a környék vizei, legelői és gabonatáblái.
A belvárosi Tisza-hídon állva elgondolkodhatunk, miért is volt annyira fontos mindenkor az ezen a helyen lévő folyami átkelő birtoklása, építése. Nem a néhai Törökszentmiklós, még csak nem is Debrecen elérhetősége volt a legfontosabb, hanem az ország keleti felével való, szárazföldi kapcsolat. Miként az sem véletlen, hogy a ma is használt 4-es főút nyomvonala jóval messzebbre vezetett, mint ahol ma véget ér. És tegyük hozzá azt is, okkal nevezték – azért múlt idő, mert semmit sem teszünk azért, hogy a jelenben is így legyen – Kolozsvári felüljárónak a mai Abonyi és Bajcsy utak közötti, a sínek fölött átívelő műtárgyat.
Nézhetnénk olykor a szolnoki állomásra és a vasút történetére – egyben Szolnok napjára – is kicsit más szemmel. Persze, azért ért el hozzánk szinte elsőként a vasút, mert Pest és a Tisza között akartak összeköttetést teremteni. De nyilván már 1847-ben is tudták, hogy a vasparipának a Tisza túloldalára, egészen a Kárpátokig el kell jutnia. Azért lettünk már a Monarchia idején az egyik legnagyobb vasúti csomópont, mert volt mit rajtunk keresztül összekötni.
És ezáltal megszületett az is, ami mobilizálta az 1920 előtti határok között élőket. Érdemes képzeletben fellapozni – azért csak így, mert még alig lettek megírva – a Szolnok aranykorát meghatározó helyi családok személyes történetének könyveit. A Scheftsikek, a Nerfeldek, de a Kádár, a Madas, a Hasznos, a Horánszky, a Gorove – és sorolhatnánk – családoknak is távolra nyúltak a gyökereik. Ma már a szomszédos országokban lévő településekről érkeztek Szolnokra, hogy aztán magukat és a vállalkozásaikat építve a várost is naggyá tegyék. Hogy aztán 1920 után, más okból, de tömegesen kövessék példájukat azok, akik a két világháború között emelték fel Szolnokot.
Szolnok múltjában és jelenében is ott van Trianon, amit még mindig egyetlen napon akarunk letudni, kipipálni. Pedig ha csak egy-egy pillanatra megállnánk a Baross utcai Bábaképző előtt – sok negyven feletti szolnoki „szülőházánál” -, vagy éppen a romjaiban is legendás Tisza szállónál, eszünkbe kellene jutni, miért is kerültek ide. Vagy a régi szolnoki állomás, netán a zsinagóga képét nézegetve kereshetnénk az épületek távolban álló, de soha le nem tagadható rokonait. Miként a magunk családtörténeteiben is, hiszen ha csak egy picit is megkapargatjuk, gyorsan kiderülhet, hogy minden szolnokinak vannak határon túli gyökerei. És ez az, ami évközben is összetarthatna bennünket.
Szebb lenne, mint évente egyszer fellángolni, és egyesek által a megosztásra, a megkülönböztetésre felhasználni a napot, ami törvény nélkül is az összetartozásunkra emlékeztet. Egy éve optimistán azt gondoltam, majd a száz éves évfordulón sikerül. Nem adom fel! Most már abban hiszek, hogy majd a következő száz évben összejön. Én holnapután is beszélni fogok erről.
