Angolok és a parkok
Nem kétséges, hogy az angolok szeretik a parkokat. De nemcsak szeretik, hanem használják is őket. Talán azért, mert a legkisebb helyen is képesek parkot kialakítani, mert lépten-nyomon parkokba lehet ütközni, és mert ezek a parkok tényleg olyanok, hogy élvezni kell őket.
Jártunk például egy viszonylag új városrész, kívülről nem egészen bizalomgerjesztő parkjában. Az első látogatás után, rendszeresen. Ebben a parkban ugyanis volt két zseniálisan felszerelt, biztonságos játszótér, egy tó, amelyen a vitorlázást és a szörfözést gyakorolhatták a helyiek, mindenféle labdajátékokhoz elegendő füves terület, és bokrok, virágok, padok meg rend.
Persze a legmegdöbbentőbb az egyik játszótér gyerekmedencéje volt. Csak úgy a játékok között. Nem láttam én ott se zuhanyzót, se lábmosót, se úszómestert, csak egy rakás, vidáman fürdőző gyereket. Nem tudtam megállni: eszembe jutott a hazai ÁNTSZ, amelynek munkatársai az ilyesmi láttán biztosan visítva vágnák fel az ereiket, mert a honi szabályok szerint ezt nem lehet.
Aztán jártunk olyan parkban is, ahol egy 18 lyukú golfpálya várta a helyieket. A park szélén álló parkgondnoki házban lehetett ütőket és labdát bérelni, és már mehetett is a játék. Életünkben nem golfoztunk, de egész délután ott szórakoztunk a lyukak körül. Miközben a park másik végén, a lehető legpompásabb pázsiton, hasonló konstrukcióban, szabadtéri bowlingot játszott egy idősekből álló társaság. (Persze kifogástalan öltözetben, és teljes teáskészlettel felszerelkezve!)
A legfeltűnőbb a gondozottság volt. Jártam ez egyik parkban reggel kilenckor. A park gondnoka éppen kihelyezte a mindenki számára használható játékokat, egy másik úr a füvet nyírta, két férfi pedig az éppen csak sérült játszóteret tartotta karban. Rajtam kívül csak kutyasétáltatók voltak a hatalmas parkban, ám ennek ellenére kutyagumival nem találkoztam.
Ez a park dolog az angoloknál valami kölcsönösségen alapul. Mintha tudnák, hogy az egy közös tulajdon, amit ha a közös pénzből rendbe tartanak, akkor arra illik vigyázni. Nem sznobériából, meg jól neveltség okán, hanem mert oda jó kimenni. A hivatalok meg nem a használók elüldözésén fáradoznak, hanem mintha partnernek tekintenék őket.
Jártam Anglia egyik legszebb helyén, ami a Csatorna fölötti sziklán elterülő hatalmas park. Az utakat a fű levágásával jelzik, nincsenek szemetesek, mert arra kérnek, hogy amit hoztál, vidd is magaddal. Viszont a legváratlanabb helyen vannak padok. Például olyan is, amelynek az alját és a környékét lebetonozták. Hahó! Anglia egyik leghíresebb, természetvédelmi területén! Nálunk már a gondolatért is börtön járna, ott meg lehet, mert a pad így kényelmes mindenkinek – gyereknek, idősnek -, és mert ettől nem pusztul el a bánáti kökörcsin.
Padom neked
Mint írtam, Angliában a legváratlanabb helyeken is állnak padok. Néha az volt az érzésem, hogy Anglia a padok hazája. Persze ezek a padok nem hivalkodó ülőalkalmatlanságok, hanem nagyjából egyforma, fa szerkezetek.
A legszebb bennük, hogy szinte mindegyik háttámláján van egy felirat. Ezek a feliratok pedig általában arról szólnak, hogy az adott padot valaki emlékének ajánlják, aki nagyon szeretett ott üldögélni, és aki egyébként nagyon jó ember volt. Feleségek a volt férjüknek, gyerekek az eltávozott szüleiknek, barátok egy régi barátnak, diákok egy volt tanárnak állítanak így emléket.
És ezekre a padokra jó leülni. Nemcsak azért, mert ettől emberivé válnak, múltjuk, történelmük lesz, hanem mert valóban olyan helyen vannak, hogy rajtuk elhelyezkedve, van mit nézni.
A hegyoldalban sétálva, az út fölött, egy bokor takarásából előbukkant egy pad. Annyira viccesnek tűnt ott az erdő szélén, hogy nem bírtam megállni: felmásztam és leültem. Az a pad olyan tökéletes helyen, olyan jó irányba volt elhelyezve, hogy elképedtem. Nem egy padot kaptam, hanem egy élményt. Valami szépet osztott meg velem egy család, amelyik a 15 éve elhunyt, nagyszerű szülőkre emlékezett, akik nagyon szerettek ott ücsörögni.
Ismeretlenül, egyedül, mögöttem egy néma erdővel, lábaim alatt a tengerrel, csak megköszönni tudtam nekik.
