Ha 1987-ban elmentem volna megnézni Hamza Dezső Ákos festőművész és Borbereki Kovács Zoltán szobrászművész kiállítását a Szolnoki Galériába, biztosan emlékeznék rá, mert Hamza képei elképesztően impulzívak. Azt hiszem, erre mondják, hogy stílusa összetéveszthetetlen, és aki egyszer is látott már Hamza képet – vagy szobrot – az utána magyarázó szöveg nélkül is felismeri az alkotásait. Szégyenkezve vallom be, hogy most először találkoztam ennek a Szolnokon gyerekeskedő világpolgárnak és művészeti ágak között cikázó zseninek a munkáival. Legalábbis kiállításon.
Mert, mint utólag összeállt bennem a kép, ez a Hamza ugyanaz a Hamza, aki rendezőként jegyzi az eredeti Egy szoknya, egy nadrág című, Latabár Kálmánnal 1943-ban forgatott filmet. És ami már magában is elég indok lenne, hogy tisztelegjünk előtte. Viszont, ha még hozzátesszük, hogy rengeteg filmes produkció mellett a Tolnay Klárival forgatott A hölgy egy kissé bogaras című film producerével és a Kabos Gyulával készült Hotel Kikelet gyártásvezetőjével van dolgunk, akkor szerintem kötelességünk megnézni, hogy mi mindenhez értett még ez az ember. Arra pedig ígéretet kell tennünk – függetlenül attól, hogy láttuk-e a fent említett filmeket, vagy voltunk-e a kiállításán -, hogy a jászberényi Hamza gyűjteményt is felkeressük hamarosan.
Már csak azért is, mert gyanítható, hogy az ottaniak, a Szolnoki Galériában a város napja alkalmából nyílt kiállítás rendezéséből oroszlánrészt vállaltak. Ami nemcsak egyszerű, ötletes és informatív, de követendő is. A kinagyított kéziratok és a keresztbe álló ceruzák, a képek közé illesztett versek – merthogy Hamza D. Ákos ezen a területen is otthonosan mozgott -, a festmények születési helyét, idejét és körülményeit magyarázó kis kartonok mind-mind azt mutatják, hogy valakik szívvel-lélekkel dolgoztak ezen a tárlaton. És még ha esetleg máshol is lehetett már ezeket a képeket látni, nincs bennem az az érzés, hogy egy levetett produkciót kaptam felmelegítve. Említsük is meg mindezért Gurzó K. Enikő kurátor, Szebenyi Nándor kiállítás-szervező és Pap István dekoratőr nevét.
Akiknek az is köszönhető, hogy a Galéria két szintjén nagyon jól csoportosítva helyezkednek el Hamza képei. Élmény körbejárni, és mondjuk a Genezist így végigélni, vagy egy-egy pillanatra Latin-Amerikába repülni, netán ugyanazt a témát többször feldolgozva látni. Nem vagyok hozzáértő, csak azt érzem, hogy beszippantott a kiállítás, ugyanis az ötven-hatvan éve készült képek formavilága és színei nagyon frissek.
Ha a sok hétköznapi vizuális katasztrófa után egy picit szeretnék megajándékozni és pihentetni a szemüket, a látványt feldolgozó agyféltekéjüket, szánjanak Hamza D. Ákos munkáira egy fél órát. Nemcsak azért, mert lesz olyan maradandó élmény, mint legtöbb filmje a harmincas-negyvenes évek fordulójáról, hanem mert jól is fogják magukat érezni.
