A blogSzolnokon öt év alatt soha nem írtam ajánlót előre. Azaz soha semmiről nem mondtam véleményt anélkül, hogy láttam, hallottam, olvastam vagy kipróbáltam volna. Hogy most mégis kivételt teszek, azt akkor döntöttem el, amikor a Szigligeti Színház Kossuth téri jegypénztáránál megláttam a következő évad előadásait soroló plakátot. Ez alapján ugyanis azt kell mondanom: tessék bérletet váltani, vagy jövőre is jegyet venni, sőt szóljanak másoknak is. Mondom ezt úgy, hogy egy pillanatig sem tagadom: az elmúlt évadokban akadtak előadások, amelyek szerintem nem sikerültek, vállalhatatlan voltak és nem tetszettek. Ez azonban nem tehet annyira korlátolttá, hogy ne adjak esélyt a következő évadnak. Sőt, azt remélem, jobb lesz, mint az idei volt, pedig összességében a Csongor és Tünde, a Cseresznyéskert, a Sztrácsinálók és az Öt nő az esőben miatt nem lehet okom a panaszra.
A medvebőrre ivást a Svejknél határoztam el. Amihez hozzátartozik, hogy Jaroslav Hasek világhírű regénye nálunk családi alapmű. Meg nem tudom mondani, hogy atyám hányszor olvasta végig, és mennyiszer vette elő a derék katona történetét pár oldal erejéig, ha ki akart kapcsolódni. Talán ennek is köszönhető, hogy a vaskos kötetet képes voltam fél Európán át a hátizsákomban cipelni, amikor interraileztünk a párommal. Színházban először Király Leventével láttam Szegeden, aztán Kern Andrással Pesten, és most gyerekes izgalommal számolom a napokat, hogy végre Mészáros Pulcher Istvánnal is megnézhessem. Már most röhögnöm kell, ha Pulcher szájába képzelem Svejk mondatait, pedig gőzöm sincs, mit fog a sztoriból színpadra engedni Molnár László rendezőként. Nekem ez az évad ajándéka.
De nem az egyetlen. Mert az A padláshoz is különös viszony fűz. A nyolcvanas évek végén minden vágyam az volt, hogy láthassam a Vígszínház ősbemutatóját, miután a dalokat kopottra hallgattam egy kazettán. Szerencsére ma már nem tudom, hogy az elmúlt negyedszázadban hányszor láttam a Presser-Dusán klasszikust. Ami világhírű musical lehetne, ha nem a Szent István körúton születik. Ám így is kiválóan alkalmas arra, hogy a jövő színházlátogatóit – akik nélkül nyugdíjas koromra nem lesz színház – egy életre megfertőzze. Mert ideje lenne, hogy kitörjön a járvány, amit nálam kigyógyíthatatlanul Schwajda György második szolnoki korszaka okozott. Hinni akarok benne, hogy Radó Denise kezei alatt A padlás ilyen következményekkel is fog járni.
Amit talán fokozhat a Hello, Dolly! című romantikus musical. Nemcsak az ismert dallamok okán, de a szerintem korosztálya egyik sokoldalú színházi tehetségének számító rendező, Szente Vajk miatt is. Csak remélni tudom, hogy kellő bátorsággal, ifjonti rátartisággal és szemtelenséggel nyúl mind a darabhoz, mind a szereplőgárdához, és mindkettőből olyasmit hoz ki, amitől elállhat a lélegzetünk.
És, ha már rendező. Bár korlátozottan tekintem magam operett rajongónak, azért A denevért sem hagyhatom ki jövőre, hiszen egy színházi legenda állítja majd színre a Szigligetiben. Az élet nagy ajándékának tekintem, hogy életem első Csárdáskirálynőjét Rátonyi Róbert rendezésében láthatta Szolnokon. Ezért kívánom sokaknak, hogy első találkozásuk ifjabbik Strauss munkásságával vagy az operettel ugyanígy életre szóló emlék maradjon, csak éppen Szinetár Miklós miatt.
Csiky Gergely A nagymama című darabjától Tolnay Klári és Molnár Piroska legendája után kicsit tartok, bár a korábban a Kalandot és az Adáshibát nálunk rendező Málnay Levente miatt talán nincs okom a félelemre. A két vendég főszereplő – Almási Éva és Kovács István – pedig garantálja, hogy nézőben sem lesz hiány, hiszen sok nagymama volt egykor szerelmes Bornemissza Gergelybe, akinek megformálóját most élőben is láthatják Szolnokon. Mindezek mellett a hatodik nagyszínpadi produkciót, Shakespeare A makrancos hölgyét tiszteletreméltó vállalkozásnak tartom, és őszintén szurkolok, hogy ne lógjon ki a remek sorból.
