– Kinek az ötlete volt, hogy a 2000-ben megjelent könyvet felfrissítsék?
– Amikor először hallottunk Antal Nimród készülő filmjéről, akkor beszéltünk először Gyuricza Péterrel arról, hogy a kilencvenes évek bankrablóját a mai fiatalok alig ismerhetik. A könyvvel régen és ma sem a bűnt akartuk népszerűsíteni, hanem azt a különös embert bemutatni, akit rejtélyes okokból megszeretett a magyar társadalom. Talán azért, mert nemcsak ma, de akkoriban is korruptak voltak a politikusaink, akik szemérmetlenül lopták a társadalmi vagyont, és persze a felelősséget soha sem vállalták. Szemben a Viszkissel, aki az első lebukása után nemcsak felvállalta a tetteit, de le is írta a rablásai történetét, illetve szökését a Gyorskocsi utcai börtönből. A könyvünk első kiadása, amit egyébként Ambrus Attilával közösen írtunk, nagy siker volt. Érzésünk szerint az Egyesült Államokban megjelent hasonló írás, illetve több hazai dokumentum is ez alapján készült. Ezért is gondoltuk, hogy érdemes lenne újra megjelentetni, felidézi a kilencvenes évek történetét, hangulatát. Mindez a film megértését is segítheti, hisz a vizuális műfaj képtelen felidézni azokat a belső monológokat, amiket Ambrus Attila sokszor megfogalmazott a rablásai, a szökése, és lebukása során. Elég, ha csak azokat a feszült pillanatokat említjük, amelyek az elfogását megelőzték. Éppen paprikás krumplit főzött, amikor a rohamrendőrök körbevették a rejtekhelyét. Az akkori gondolatai hitelesen csak a mi könyvünkből ismerhető meg. Szerencsére Kocsis Sándor, a Kossuth Kiadó támogatta az ötletünket, és a film premierje előtt meg is jelent a könyv.
– Miben más ez a könyv, mint a 17 évvel ezelőtti?
– Az eredeti könyvet lényegében néhány hét alatt írtuk. Televíziós újságíróként naponta foglalkoztunk a Viszkis történetével, az ismétlődő rablásokkal. A lebukása után pedig bementünk hozzá a börtönbe, ahol talpig vasban beszélhettünk vele. Tehát a történések kellős közepén, egy hirtelen jött ötlet hatására írtuk meg a riportkönyvet, még helyszínelni is elmentünk e rendőrséggel. A frissessége miatt elég nagy sikere lett, de valljuk be, a rohammunka azért érződött az íráson. Ezért tartottuk fontosnak, hogy a mostani megjelenés előtt egy szerkesztő alaposan átszálazza a szöveget, ami reméljük, javít az olvasmányélményen. Azóta előkerült fotók is bekerült a kötetbe, és természetesen kiegészült egy interjúval, amely a börtönben töltött 13 esztendőről, az érettségi, a diploma megszerzéséről, a fazekasmesterségről szól, meg arról, hogy Ambrus Attila miként próbálta átalakítani az ország legszigorúbb börtönének, a sátoraljaújhelyi fogház rendjét. És persze szó esik a szabadulásról, a tisztes útra térés nehézségeiről is.
– Van összefüggés a könyv és Antal Nimród filmje között?
– Biztosan semmit sem állíthatunk. Az mindenesetre tény, hogy anno Julian Rubinstein, amerikai újságírónak sokat segítettünk, elvittük a tárgyalásokra, a Viszkis hozzátartozóihoz, ügyvédjéhez, Magyar Györgyhöz. A könyvünk megjelenése után, tudomásunk szerint, lefordítatta egy erdélyi diák segítségével, majd kiadta a saját művét New Yorkban. Nagyon alapos munkát végzett, amire nekünk a napi robot miatt nem volt módunk, bár sok mindent előástunk. Például azt a személyt, aki feladhatta Ambrus Attilát. De ez már történelem. Antal Nimróddal nem találkoztunk, a Viszkis szerint a film forgatókönyve azután állt össze a rendezőben, hogy néhány héten át beszélgettek, a legapróbb részletekről is. Szóval a mi könyvünk inkább kiegészíti a filmet. Mindegyiknek a forrása Ambrus Attila, akit elsőként azért mi kérdezhettünk.
– Mi az izgalmas Ambrus Attilában, a történetében?
– Legizgalmasabb a gyerekkora, akkor dőlt el minden. Aztán a börtönévek, végül az újrakezdett élet is. Ambrus Attila ma már becsületes ember, mert az akart lenni. Lázadóként, kamaszkorában, és felnőttként is szembe fordult az apjával, aki annak idején azt jósolta, hogy börtönben fog megrohadni. Az erőfeszítései, a céltudatossága nagyon érdekes. Egyébként újságíróként soha sem érdekeltek a balesetek, a tűzesetek, a bűnesetek. Az ilyenfajta emberi küzdelmek viszont igen.
– Amellett, hogy megjelent ez a könyv, mivel foglalkozik mostanában?
– Ma is újságíró vagyok, dolgozom nyomtatott hetilapoknak, és internetes portáloknak. Újabb könyveket is tervezek, de erről nem szívesen beszélek. Ma már ingyen utazom a vasúton és az autóbuszon, amiből kiderül a korom. A család, a barátok, a tenisz, és egy kiskutya, Morzsi teszik vidámmá az életemet.
– A fővárosban él. Jár még néha Szolnokon? Mondjuk az egykori munkahelye, a rádió épületénél?
– Halottak napja környékén, a szüleimet látogatom meg. De olykor összejövünk sörözni a barátokkal, és néha hozok vizet a Tisza szállótól, mert nálunk a húsleves ma is termálvízből készül. Többször jártam a rádió stúdió környékén, egyszer még az üres épületbe is bejutottam. Elképesztően lepusztult. Tíz évig dolgoztam ott, gondoltam rá, hogy most, idős fejjel milyen jó lenne újraindítani. Sokan emlékezhetnek a 222 méteres középhullámon elhangzó műsorokra. Álmomban még néha szerkesztek Alföldi krónikát, és eszembe jut az a sok hallgató, akivel annak idején nagyon jó barátságba keveredtünk. A közelmúltban szerveztem Szolnokon egy összejövetelt a stúdió egykori dolgozóival: emlékeztünk, belehallgattunk néhány műsorba. Nem értem, hogy miért nincs ma szükség minderre. A dudva, a muhar, mindent ellep. Boldog vagyok, hogy mindezt nem szolnoki lakosként kell végignéznem. Sajnálom, szégyellem, felháborít.
(Antal Nimród filmjét 23-tól vetítik a Tisza moziban.)
