A szolnoki gyerekek érdeklődését a XX. század első éveiben még felkeltette, ha fényképész dolgozott a város korzóján. Az ismeretlen fotós által a néhai Molnár utca közepe táján megörökített gyerekek sajnos már nem tudják elmondani, mikor is fotózták le őket, pedig tisztázhatnának egy kérdést.
Nagy valószínűséggel egy ugyanarról a negatívról nagyított és képeslappá lett anzikszot tíz évvel ezelőtt már bemutattam a blogSzolnok Album rovatában, mint amelyikről az itt mellékelt fotó ránk maradt. Mindössze annyi a különbség a két képeslap fotós oldala között, hogy a tíz évvel ezelőttinek hiányzik az alja és a jobb széle. Merthogy az még egy úgynevezett hosszú címzéses képeslapra került, amin a felvétel felett a kiadó cinkosan helyet hagyott az aziksz íróinak, hiszen a hátlapra 1905 előtt nem kerülhetett szöveg. Az eredeti negatív korábbi vágásának nemcsak a Szapáry utca kövezete esett áldozatul, hanem a felvétel jobb szélén, a legszélső facsemete mellett a fényképészt néző kisgyerek vagy kisgyerekek is. Akivel együtt legalább négyen bámulták, amint a fotós megörökíti az akkor alig tíz éve átkeresztelt szolnoki korzó felső, városiasabb, azaz emeletes házas szakaszát.
Ha ez az 1909. augusztus 18-án Szolnokról egy Grác környéki szanatóriumba küldött képeslap kerül előbb a kezembe, akkor minden további nélkül leírom, hogy ez talán az első fotó lehet a Szapáry utcát lezáró szecessziós banképületről. Merthogy Kaposvári Gyula a Szolnokról 1984-ben megjelent könyvben azt írja, hogy a Ságvári körút „kinyitása” miatt 1964-ben elbontott banképületet 1909-ben adták át. Csakhogy az általam 2014-ben vásárolt, egyértelműen ugyanerről a negatívról nagyított fotón is látható már a bank, márpedig, ha nem létezik az időutazás, akkor annak már 1905-ben is állnia kellet, merthogy azt a lapot akkor adták fel. Persze ennek csupán annyi jelentősége van, hogy teljesen egyértelműnek tűnő forrásokat is érdemes némi fenntartással kezelni, és bizony a múltról meglévő ismereteinket is olykor módosítani kell. Azaz a múlt sem állandó, és nemcsak azért, mert a „győztesek írják”, hanem mert a kutatók bármikor találhatnak valami új információt.
Így a magam részéről most azt tudom mondani, hogy 1905 kora tavaszára a szolnoki Szapáry utca középső részén már macskaköves út vezetett, amit a házak előtti járdától egy különböző korú facsemetékből álló fasor, illetve egy burkolatlan rész, és talán egy vízelvezető árok választott el. Ráadásul az előző századelőn a Szapáry utcán sötétedés után is lehetett közlekedni, hiszen villanypóznák is láthatók a képen. Valószínűsíthető, hogy a fotós nem véletlenül éppen ezt a szöget választotta a Szapáry utca megörökítésére. Ha csak egy picit is hátrál a Tisza felé, akkor nemcsak az utca akkori páros, hanem a szemben lévő páratlan oldalán is több földszintes épület lett volna látható. Így viszont úgy tűnhet, Szolnokot nemcsak kövezett és megvilágított utcák, de egyemeletes házak is jellemzik.
A legalább 120 éves fotón megörökített emeletes házak közül, az utca végéről elbontottaktól eltekintve, szerencsére még mind a helyén van. Az egykori Sütő köz sarkán lévő földszintes pékség helyére 1930-ban épült fel a Czinóber-ház, a legtávolabbi Kindlovics-bazár melletti épületből pedig 1911-ben lett emeletes Kádár-cukrászda. A másik oldalon sorakozó földszintes házak tulajdonképpen 1907-ben a Hitelbank első székházának építésével kezdtek eltűnni, hogy aztán 1929-ben a Nerfeld-palota, 1954-ben a Ságvári Művelődési Ház, 1988-ban pedig az egykori Kereskedelmi és Hitelbank váltsa fel őket. Egy kivétellel. A jobb szélen, a kukucskáló kisgyerek után ott áll az az épület, ami immár bő évtizede pusztul a Szapáry utcán, a Deák tér és az Óvoda utca felé vezető kis köz mellett. Azaz egy ilyen képeslap arról is árulkodik, hogy 120 év távlatából, az épített örökségben amúgy nagyon szegény Szolnok éppen mit hagy veszni.
