Kicsit úgy voltam az idei évad eredetileg nem tervezett, aztán egy ideig bizonytalan sorsú, majd mégis bemutatott utolsó premierjével, hogy több mint fél éves színházi megvonás után, kis túlzással, bármit csinálhatnak a szolnoki színészek a még mindig „albérleti” színpadon, én akkor is megnézem, sőt megkönnyezem és megtapsolom. Nem hazudtoltam meg magam. Nagyjából úgy izgultam, hogy kapok-e jegyet a bemutatóra, mint amikor a Jézus krisztus szupersztárra ötödször vettem jegyet. És a kivételesen csütörtök estére eső premiert is annyira vártam, mintha valami világszenzációra számíthattam volna. Nevessenek ki, de nekem ünnep volt újra bemenni a nézőtérre, hallani a zörejeket, figyelni a megmozduló függönyt, várni, hogy kihunyjanak a fények, és esélyt adni a csoda megszületésének. De azt hiszem, mindez előadástól független betegség, amit jól vagy rosszul, de csak a színházban lehet orvosolni.
A mostani Zsuzsi kisasszony persze se nem szenzációs rendezés, se nem világrengető előadás, de mégis valami jóféle játék, amit a színpadon lévők és a színpad előtt ülők is megérdemeltek már. Egy erősen kifilézett nagyoperettről, amit Molnár László két hét alatt megpróbált belepréselni hetven percbe, létrehozva ezzel a szolnoki színháztörténet legrövidebb nagyszínpadi előadását. Amivel az égvilágon nincs is semmi baj, mert az ilyen műfajnál rettenetesen fontos élő zenekar hiányában, az akár hogy is vesszük a szükségesnél jóval kisebb színpadon ez a keresztmetszet pont elég volt, működött, se a történet, se a karakterek nem szenvedtek csorbát.
Azt persze el lehetett volna dönteni, hogy ez most komoly, avagy egy kicsit groteszk operett paródia. Mert Vándor Attila, Ónodi Gábor és Horváth György cigányzenekara mintha ez utóbbi irányba indult volna. Miként a rendező, Molnár László ütődött önkéntes tűzoltója vagy Mészáros István tubás magánszáma. Szerintem simán belefért volna ebbe a hetven percbe, hogy hatalmas karikatúra legyen egy olyan műfajról, amit persze lehet szeretni, de aminek a százéves manírjain ideje lenne túllépni. Ha így lett volna, biztos vagyok benne, hogy nemcsak az újrajátszás és a keresztmetszet miatt lett volna örökre emlékezetes a 2021-es Zsuzsi kisasszony. De persze ne akarjunk a rendező helyett rendezők lenni, maradjunk a néző szerepénél!
Nézőként pedig szeretném idén is kiosztani a blogSzolnok színházi elismeréseit. Aki ebben a fura évadban is látta a Szolnoki Szigligeti Színház minden előadását az azt hiszem, egyetért az egyszemélyes szerkesztőség döntésével, miszerint az évad legjobb színésznője Pertics Villő. A Bakaruhában és a Régimódi történet után a Zsuzsi kisasszony címszereplőjeként is megmutatta, hogy bármilyen műfajban, bármire képes. Csak remélni tudom, hogy még jó néhány évadon keresztül köztünk marad! Az évad legjobb férfi színészének Harna Pétert gondolom azzal együtt, hogy talán még ebben az évadban sem kapott minden darabban tehetségéhez illő szerepeket, ennek ellenére megmutatta, hogy ha kell, a sz-ból is meg kell próbálni várat építeni. Aki a Zsuzsi kisasszonyban újra megvillanthatta, hogy nemcsak remek komikus színész, de kiváló énekes, és ha lenne elég hely, táncos is. Annyira jó lenne, ha a Balu és a Fekete Péter után Szolnokon futhatná be azt a pályát, aminek még mindig csak a kapujában várakozik!
És bár csak tévén keresztül láthattam, a Régimódi történetet gondolom az évad előadásának. Amire azért még szívesen váltanék jegyet. Mert minden bizonnyal ugyanolyan vastaps lenne a színészek jutalma az előadás végén, mint volt a Zsuzsi kisasszony szereplőié a vírus utáni első premieren. Amire sok ok miatt, de azt hiszem, örökre emlékezni fogok.
(A képek az előadás műsorfüzetéből valók.)
