Városi értelmiségiként, politikai korrekt közbeszédre törekvő gondolkodóként azért kap néha az ember olyan gyomrosokat, amiktől meginog, és fogyatkozni kezd benne a tolerancia.
Az állandó rohanás közben beül az ember egy amerikai gyorsétterem-lánc vidéki egységébe, és nagyjából a második falatot nyeli le, amikor kiabálásra lesz figyelmes. Három mackónadrágos – állítólag a XXI. század farmere -, aranyláncos, kopasz, szerintem kisebbségi férfi áll egymással szemben, és üvöltenek. Ketten azt, hogy gyere ki, kint legyen nagy a f…-kad, a harmadik meg rettegve, hogy nem megy. Hétvége lévén az étteremben lévők fele kiskorú. Mindenki dermedten néz, majd hullani kezdenek a pofonok, beszáll még két hasonló alak, fél perc múlva pedig rugdossák a földön fekvőt. A magyar segédigékkel alaposan teletűzdelt üvöltözésből kiderül, hogy a rettegő összejöhetett az egyik üvöltöző lánytestvérével, ami bosszúért kiállt. A XXI. században, fényes nappal, a többséget alkotók szeme láttára. Akik lapítanak, úgy tesznek, mintha nem látnák, nem lenne közük a dologhoz. Vagy csak toleránsak, mert lehet, hogy a kisebbségnél ez az elintézési mód a normális, a népszokás, amit el kell fogadnunk.
Ahogy az utcai és a tömegközlekedési eszközökön való hangos és csúnya beszédet, az ellenőr semmibe vételét, a mindenféle előnyök alapjognak tekintését, a szabályok többségének a fekáliával való bekenését. És persze tudom, mindez jobban látszik, mint a beilleszkedni akarók törekvései, és nem lenne szabad ezek alapján általánosítani. Törekszem rá, hogy sikerüljön, de ezek a dolgok rettenetesen tudják erodálni a tudatosan építgetett toleranciát.
Más esetekben is.
Mert én tényleg mindent elhiszek az alulfizetett, rossz körülmények között is a hivatásuk mellett kitartó közszolgákról, de azért velük szemben is elszakad olykor a cérna. Például, amikor a fenti üvöltözős verekedés közben felhívom a 112-t, elmondom, hogy hol, melyik városban, mit látok, majd azt a kérdést kapom vissza: az a város melyik megyében van. WTF? Központi ügyelet. Még szerencse, hogy földrajz szakot végeztem. Kapcsolnak az adott megyéhez. Ki nem jönnek. A verekedők már rég szétszélednek, én is elindulok, amikor visszahívnak a112-es számról, hogy meg tudnám-e mondani, abból a bizonyos amerikai gyorsétteremből hány lehet abban a városban. WTF? Inkább kezdem szervezni a tüntetést a bennünket védők és szolgálók nagyobb megbecsüléséért.
És tudom, rendőr unokaként főleg, hogy a testület többsége… De nehéz őrizni a közbizalmat, amikor Szolnok utcáin is azt látom, hogy bizonyos emberek, bizonyos autómárkákkal, elsősorban fekete és fehér színű kocsikkal, ott és úgy parkolnak, ahogy akarnak, úgy közlekednek, ahogy szellemi potenciáljuk engedi. Minden bizonnyal azért, mert a rend őreinek velük szemben kell toleranciát gyakorolni, hogy ők meg toleránsak legyenek a rend őreivel, azaz az államhatalom képviselőinek ne a Szapáry vagy Baross úton helyezzenek fekáliát a fejére. Holott úgy tűnik, megtehetnék, hisz a többség toleránsan tűr.
Ahogy tesszük kora tavasztól késő őszig a motorosokkal szemben is. Akik életesélyének javítása érdekében országos reklámkampány indult, matricák kerültek az autókra, mindenféle módon kérnek bennünket, hogy vigyázzunk rájuk. Igaz, észt nem adhatunk. Így az én toleranciám velük szemben már romokban hever. Sőt. Akkor omlott össze végleg, amikor belvárosi lakosként – ahol a házak ugye rettentően közel vannak egymáshoz, ami miatt minden hang felerősödik -, egy nyári éjszakán arra riadtam, hogy kitört a harmadik világháború. Önmagam újraélesztése után konstatáltam, hogy nem, csak néhány velejéig romlott, agyatlan kétkerekű patkány jó ötletnek gondolta kihúzatni a buherált kipufogójú járgányait. Bravó! És most ismét lehet jönni, hogy de ők az agyatlan kisebbség a rendes motorosok között. Mire azt tudom mondani, hallgassanak bele egy fárasztó nap után a szolnoki éjszakába! Aztán legyenek toleránsak az utakon egymásnak integető motorosok többségével szemben.
Nehéz. Nagyon nehéz toleránsnak lenni és annak is maradni, amikor azt érzi az ember, hogy ez csak az ő feladata, csak tőle várják el, csak neki van ez előírva. És magányos harcos, miközben semmi mást nem szeretne, csak normálisan élni és együtt élni. Persze tudom, az élet szép, csak észre kell venni, hogy süt a Nap.
