Egy közösség – nemzet, ország, település – legfontosabb közös vállalkozása az oktatás, a következő generációk tanítása és nevelése. Mert vitathatatlanul fontos munkát végez az ápolónő, a rendőr, a kereskedő – és mindenki, aki hozzátesz a nagy egész működtetéséhez -, ám ezt senki sem tehetné meg, ha nem lettek volna pedagógusai, akik az óvodától a szakmájuk megszerzéséig fogták a kezüket. Szerintem a modern társadalmak alapja a jól szervezett, profin működő oktatási rendszer. A demokratikus társadalmaké pedig a képességet felfedező, azt kibontakoztató és az ahhoz legmagasabb szinten igazodó és elérhető iskolák. Hiszek abban, hogy a 21. század a tudásalapú társadalmakról szól. Minként abban is, hogy az a demokrácia, amiben én szeretnék élni, a kiművelt emberfőkön, a sem élőszóban, sem világhálón keresztül nem hülyíthető, megvezethető, tanult és művelt embereken alapszik.

Oly sok minden, ami nem működhet piaci alapon, azért nem omlott még össze ebben az országban, mert vannak elképesztően elhivatott, lelkiismeretes emberek. Idesorolom az egészségügyet, ahol évtizedek óta megalázó bérekért dolgozik a többség. A tűzoltókat, a kisrendőröket, akiket kormányokon átívelően csak hitegetnek az európai bérekkel, ám egyetlen bajba jutottat sem hagytak cserben. De mondhatom a múzeumainkban, művelődési intézményeinkben, színházainkban dolgozó, sokszor arctalan, ismeretlen alapembereket, akik megalázó pénzekért teszik a dolgukat. Ezt a hozzáállást pedig évtizedek óta tudatosan használja ki mindegyik kormány és politikai erő. Mert keresse egy vidéki gimnáziumi tanár évtizedes gyakorlattal a nyolcadát annak, mint a helyi országgyűlési képviselő, a hatalmon lévők biztosak lehetnek abban, hogy a tanár nem fogja magára hagyni a gyerekeket.

Nem tudom elfogadni, hogy a magyar oktatás világszínvonalra emelésére nincs, sosincs pénz. Vagy azért nem jut, mert ez nem termelő, a költségvetésbe befizető ágazat. Aki ilyeneket mond, azoknak szerintem nincs helye sem az ország, sem egy település irányításában. Nemcsak az elmúlt évek, de szinte a második világháború utáni újjáépítést követő évtizedeink is azt mutatják, arra van pénze az országnak, amire hatalmon lévők akarják. Presztízsberuházásokra, operetthadseregekre, felduzzasztott, önmagát igazoló apparátusokra, a hatalmon lévők luxusára és a korrupcióval megfejelt állami pénzek magánosítására. Minden kormány és párt uralkodásának valamennyi évében tudnánk olyan tételeket mondani, amelyeket, ha akkor az oktatásra fordítottak volna, ma éppúgy nem lenne pedagógus sztrájk, mint lepukkant oktatási épület, wcpapír nélküli iskolai mellékhelyiség, és írni-olvasni alig tudó nyolcadikos, világáról nem tudó érettségiző és a felsőoktatást gyermekmegőrzőnek használó hallgató. De évtizedek óta elszalasztjuk a magyar oktatási rendszer rendbetételét, ami nemcsak az aktuális hatalmon lévők megbocsájthatatlan bűne, hanem mindannyiunké. Mert a szavazatainkkal, a hallgatásunkkal asszisztáltunk, asszisztálunk hozzá.

Félreértés ne essék, nem azt szeretném, hogy holnaptól emeljük duplájára, triplájára a pedagógusaink fizetését! Azt viszont igen, hogy végre politikai oldaltól és pártoktól független prioritás legyen Magyarországon a közoktatás fejlesztése. Aminek a vége az, hogy egy két évtizede tanító gimnáziumi tanár többet keres, mint az országgyűlés oktatási bizottságának elnöke, miközben ehhez a pedagógusbérhez van igazítva a kezdők és a nyugdíj előtt állók, a kisegítők pénze. És többet keres az a tanár, aki leszakadó régiókban dolgozik, de egyetlen pedagógusnak sincs 18-nál több órája, miközben a papírmunkát pedagógiai asszisztensek végzik. És igen, a gyerekeinket sem kínozzák 35-40 tanítási órával, a pedagógusok egy része nem lilagőzös kamarához tartozik, a tanárképzésbe pedig nem az jut be, aki már sehová sem kellett. Mert a legjobban fizetett állami állast megszerezni kiváltság, komoly feladat, csak a legjobbaknak adatik meg. Akik attól se tartanak, ha a munkájuk eredményességét, minőségét folyamatosan mérik, ha legalább annyit kell tanulniuk minden évben, mint a rájuk bízottaknak, hiszen csak így fejlődhetnek. Persze jókedvűen, jólétben, egész életre szóló perspektívában.

Meghülyültem? Nem éri el a kezem a bilit, pedig ideje lenne? A világ pénze nem lenne erre elég? A fenét! Én a világ legjobb helyén élek. Ebből következőleg azt akarom, hogy ez a legjobban működő hely legyen. Aminek, mint fentebb írtam, az alapja a világ legjobb oktatási rendszere. Ezt kívánni pedig nem hülyeség és álom, hanem minimum. Ezért, amikor valahol, valaki ezért felszólal, akkor értem is teszi. Például 2022. január 31-én reggel.