2025.08.27. (szerda)

Esős foci

Esős foci

Dátum:

Nem szeretem a focit. Soha nem láttam még focimérkőzést elejétől a végéig, sőt élő meccsen sem jártam soha. Viszont az utóbbi napokban nagyon megszerettem a focit. Legalábbis azt, amelyikről úgy esik szó, ahogyan a szolnoki Eső című folyóirat nyári számában olvasható.

eso1_400Egy könyvről akkor tudom, hogy jó, ha a befejezése előtt alig várom, hogy újra és újra kézbe vehessem. Ha napközben eszembe jut, és van valami türelmetlenségből és kíváncsiságból kavart bizsergés bennem, akkor az a könyv nálam nagyon rendben van. És most már tudom, hogy ez egy folyóirat esetében is megtörténhet. Úgy esett, hogy az elmúlt két hétben az Eső idei második száma volt az esti olvasmányom, egy-egy novellára mindig szakíthattam időt. És az a novella másnap elkísért, és birizgált is, hogy vajon, mi lesz a következő.

Mindig félek egy kicsit a tematikus számoktól. Amikor egy egyébként rendszeresen megjelenő folyóirat szerkesztői úgy döntenek, hogy egyetlen téma köré próbálják szervezni a következő lapszámot. Könnyen előfordul ugyanis, hogy a dolog izzadságszagú lesz, mert a kiválasztott témához nehéz elegendő mennyiségű és színvonalú anyagot beszerezni. Őszintén megmondom, kicsit el is képedtem, amikor tavasszal azt hallottam, hogy a nyári Eső ilyen tematikus szám lesz. Témául pedig – talán kapcsolódva a labdarúgó VB-hez – a focit választották.

Félelmem azonban – legalábbis ebben az esetben – alaptalannak bizonyult. Sőt, egy olyan különleges lapszámot kerekített Jenei Gyula vezetésével a szerkesztőbizottság, amelyik nemcsak Szolnokon állja meg a helyét. Ez a lapszám, vagy ugyanezekkel az írásokkal egy novelláskötet, bárhol megszülethetett volna, mi viszont büszkék lehetünk rá, hogy ez Szolnokon látott napvilágot. Nem belterjes, nem nyögve nyelős, hanem kerek, mint a focilabda.

Mint említettem, nem szeretem a focit, viszont azok a történetek, amelyek a foci kapcsán a szerzőknek eszébe jutottak, nagyon szerethetőek. Emberiek, szépek és rendkívül szórakoztatóak. Történetek, amelyekben közelmúltunk kisemberi történelmei elevenednek meg. Történetek, amelyek olyan szépen vannak megfogalmazva, papírra vetve, hogy belesajdul az olvasó szíve. És olyan szórakoztatóak, hogy néha nem lehet eldönteni, sírjak, nevessek, megdöbbenjek, vagy felkiáltsak, mert arról a történetről nekem is eszembe jutott egy másik.

A kör, akik ez alkalommal a szolnoki Eső szerzőit alkotják, igazán illusztris. Számomra megtisztelő, hogy ebben a formában találkozhatok Esze Dórával, Lackfi Jánossal, Kukorelly Endrével vagy Kőrösi Zoltánnal. Az pedig külön öröm, hogy Benedek Szabolcs nemcsak szerzőtársukként van jelen az új Esőben, de – mint idei József Attila-díjas – interjúalanyként, elemzett szerzőként, sőt recenzensként is.

Ha valaki nagyon unja már a VB-t, vagy a naponta ránk szakadó esőt, akkor ne tegyen mást, csak szerezzen valahol egy focival foglalkozó Esőt, és mindjárt derűsebb percei lesznek, egy egészen különleges világban.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Félrement az alabárd

Vékes Csaba Hetedik alabárdos című filmje az első, ami a Filmalap inkubátor-programjában megvalósult. Kihagyhatatlan a ziccer: sokáig kellett volna még nevelgetni ezt az első gyereket ahhoz, hogy életképes legyen. Csak a színészek, például Ónodi Gábor miatt érdemes megnézni.

A viharos XX. századról

A nagybetűs történelem lábjegyzetei, a világ és az ország múltjának helyi vonatkozásai. Távolról nézve. Közelről személyes történetek, a történelmünk alulnézetből, kis túlzással ismerőseink szemszögéből. Legalábbis nekem ezt jelentik a 34. Zounuk évkönyvben megjelent tanulmányok.

Nem ajánlható

Az elmúlt két évben lényegében nem készült magyar film. Koltai Róbert Magic boys című alkotása láttán azt kell mondani: hála az égnek. Ezt a filmnek nevezett valamit sem a világhírű színészek, sem a Pindroch-Szabó Győző páros, sem az egykor jobb filmeket készítő Koltai nem menti.

A képes krónikás krónikája

Jó lenne, ha sokan dokumentálnák életüket és munkásságukat úgy, miként Kardos Tamás megtette a 2014-ban, saját kiadásában megjelent Életképek című kötetben. Mert így nemcsak róluk, de a városról, Szolnok elmúlt évtizedeiről is számtalan apró, de fontos dolgot tudhatnánk meg.