2025.10.13. (hétfő)

Évad végi jutalom

Évad végi jutalom

Dátum:

Igen, ilyen könnyed, nyári bohózattal kell zárni az évadot, ha a következő év bérleteit mielőbb el akarja adni egy színház. Főleg, ha mer kockáztatni, és bízik a színészeiben, hogy azok lubickolni fognak a klasszikus francia vígjátékban, illetve a közönségében, hogy vevők lesznek minderre.

Etienne nem lát, Etienne nem hall, Etienne nem mond semmit. Valahogy így hangzott a mondat Hernádi Judit szájából húsz évvel ezelőtt a szolnoki Osztrigás Miciben, amivel a francia Feydeau bohózatában, a minden lében kanál és kicsit ütődött komornyiktól elvárt viselkedésre utalt. A Szigligeti Színház idei utolsó bemutatójának első pillanataiban ugrott be ez az emlék. Elsősorban nem azért, mert ugyanannak a szerzőnek egy másik színpadi vígjátékát állították most színre, hanem mert Mészáros Pulcher István ezúttal is hasonló karakterű komornyikként jelenik meg, és a nézőtérre kibeszélve indítja útjára a tévedéseken, félreértéseken és kegyes hazugságokon alapuló vérbő komédiát.

Ami a színpadra lépő társulati tagoknak igazi jutalomjáték. Az előadás motorja az országban sokfelé, sokféle karaktert játszó Járai Máté, aki már-már Latabár Kálmánt idéző módon csetlik-botlik a számára egyre kellemetlenebb, a nézőket viszont remekül szórakoztató jelenetekben. Mint egy szépen feldíszített karácsonyfára a díszek, úgy kapaszkodnak játékára méltó partnerként a többiek. Akik bár látszólag könnyed vígjátékban lubickolnak, komoly színészi teljesítményt nyújtanak azzal, hogy a poénhoz nélkülözhetetlen végszavak és jelenések mind a három felvonásban precízen a helyükön vannak. Amihez azért nemcsak a nevettetés XIX. századi királya, hanem a szövegével ma dolgozó Molnár László rendező is kellett.

Azt hiszem, kétség nem férhet hozzá, hogy ha lenne Szolnokon az „Évad színésze” kitüntetés – kár, hogy nincs -, akkor az utolsó premiert követően azt Gombos Juditnak kellene adni, aki ezúttal savanyú asszonyságként igyekszik pokollá tenni veje életét, miközben női főszereplőt csinál a mamából, aki akár jelentéktelen is lehetne. A korábbi alakításai alapján, és mintegy megelőlegezve az új szerepet, nem véletlen, hogy a főpróbán az ő belépője volt az egyetlen, amit taps fogadott. Még semmit nem csinált, csak megállt az ajtóban, grimaszolt egyet, és a közönség már tombolt. Ami lehet, hogy minden kitüntetésnél többet ér egy színésznőnek.

A tapsrend jól mutatta, hogy a közönség hálás tud lenni a könnyed, kikapcsoló nevettetésért, amihez a többiek is hozzátették a magukét. Barabás Botond szerethetően hozza, az ilyen francia komédiákban nélkülözhetetlen karaktert, a felszarvazott és felszarvazó, ámde kicsit vaksi férjet. Miként Horváth Gábor is a piócaként ragadó, kellemetlen, de a hazugságokhoz szükséges alakot. Molnár Nikolett butuska szendéje ugyancsak a helyén van, még akkor is, ha szerepénél fogva ezúttal nem ragyog. Ahogy Kertész Marcella is profin oldja meg a neki sajnos skatulyának számító könnyű nőcskét. Igazán sajnálom, hogy Jankovics Annának, Lugosi Claudiának és Sárvári Diánának csak nyúlfarknyi szerepek jutnak, pedig sokat hozzá tudnának tenni a szórakoztatásunkhoz.

De bízzunk benne, hogy jövőre, az egyébként kifejezetten ígéretes kínálatban, nekik is több alkalom jut olyan jutalomjátékokra, mint amit a többiek kapnak a mostani évad végén A női szabóban.

(A fotók a Szigligeti Színház oldaláról valók.)

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Női sorsok

Kapkodtam a fejem a Bűntény a Kecskeszigeten bemutatóján, mert a Színműhely első sorából csak így láthattam az egymásra reagáló, de leginkább magukkal küzdő szereplők rezdüléseit. Az idei szolnoki évad legmélyebb drámája, ami az elején megszólaló, élő cimbalommuzsikával erősen indít.

Évtized röviden

A kötelező olvasmányokkal küzdők kedvenc könyve volt egykor a 77 híres dráma, a 44 híres eposz és a hasonló zanzák. Nem kellett végigbogarászni több száz oldalt egyetlen sztoriért, mert ugyanekkora terjedelmen több tucat történetet is megismerhettünk. Az Acél-sodrony is ilyen.

Megmutatni a lehetetlent

A levéltárak veszélyes helyek. És nem azért, mert az őrzött iratok, anyaguknál fogva, akár sérülhetnek is, hanem, mert olyasmik sorakozhatnak a polcaikon, amikre a jövő nem akar emlékezni. Különleges ötleten alapul a Szolnoki Levéltár legújabb kiállítása. Az írás megmarad?

Kár volt kinyitni

Még csak azt sem mondhatom, hogy a nagy nevek, üres celebek áldozata lettem. Mert Bárdos Andrást sokra tartottam, Vágó Istvánt pedig a médiavilág egyik fontos alakjának gondoltam - eddig. A kettőjük által összehozott könyv azonban hatalmas csalódás, illúzióim lerombolása.