Hatvan évvel ezelőtt a befejezéséhez közeledett Szolnokon a 300 férőhelyes, II. osztályú Múzeum étterem és a 80 férőhelyes I. osztályú Árkád szórakozóhely építése. De csak közelített, mert 1962 májusának végén már arról írt a megyei napilap, hogy bár a vendéglátóhelyeket magukban foglaló társasházak elkészültek, tervezői és szállítói hibák miatt csak az év végén nyílhat meg Szolnok új étterme és presszója. Emiatt pedig csúszott a Nemzeti szálloda felújítása, vele együtt az étterem átalakítása, sőt a Tünde cukrászda égetett szesz mentes hellyé alakítására is várni kellett. Így talán jól jöhettek a kétezer forint körüli áron kínált rádiók, amiket a Vöröshadsereg – ma Tószegi – úton székelő Vas, Műszaki Nagykereskedelmi vállalat kínált hirdetésében. Bár lehet, hogy a Kossuth téren elkészült új társasházak lakóit inkább az 1500 forintos padlókefélőgép hozta lázba, aminek a birtokában akár újságot olvasni is ráérhetett a modern háziasszony. Aki biztosan azt is tudta, hol lehetett ilyen gépeket beszerezni, mert a hirdetésből ez az információ anno kimaradt.
Bár azt hiszem, akkoriban inkább az „imázs hirdetések” voltak divatban, amelyek például azt tudatosították, hogy szép ruhát és készruhát – akár gyerekeknek is – a földművesszövetkezetek boltjaiban lehet kapni. Ne feledjük, a hatvanas évek elején, amikor Szolnokon 80 ezer forintból újította fel a helyi földművesszövetkezet a Kossuth utcai Halászcsárdát, a tanács pedig a Kertvárosban 30 ezer forintból éppen építette a művelődési házat, nemcsak a falvak, de bizony a megyeszékhely ellátásában is fontos szerepet játszottak az ilyen boltok. Amelyekben, miként a mellékelt karikatúra is utal rá, bizony „divatozni” is lehetett, azaz megjelentek a hagyományos viselettől eltérő, már-már tömegcikknek is nevezhető, modern ruhák.
Tíz évvel később, 1972 májusában szerintem már nem elsősorban rádiókészülékre vágytak a szolnokiak (sem), hanem sajt televízióra, bár tegyük hozzá, addigra minden második háztartásban volt tévé. Miként talán verseny is az üzletek között, hogy magukhoz csalogassák a tévére vágyókat, például az előfizetési díj visszatérítésével. Merthogy akkoriban egyfajta adót kellett fizetni a készülékek után. Igaz, a Kádár-kor közepén sokan már nemcsak tévére vágyhattak, hanem nyaralóra is, amiben a Tüzépek is igyekeztek segíteni az előre gyártott és a telken könnyen összeállítható faházak forgalmazásával. Szerintem még ma is sok szolnoki telken áll ilyen fél évszázados faház, miként ma is megvan az 1972-ben 5,5 millió forintért épült Mátyás király úti 120 személyes óvoda vagy éppen a Szolnok megyei Temetkezési Vállalat akkor épült székháza – a mai Áchim és Liliom út sarkán -, na meg az akkor új Kolozsvári felüljáró, amit 50 millióból építettek abban az évben.
A vágyak netovábbja azonban egy saját autó lehetett 1972-ben, aminek akkor már nemcsak a pénz, hanem a kínálat is határt szabott. Míg a hatvanas években viszonylag gyorsan hozzá lehetett jutni egy-egy új autóhoz, sőt a Merkúr nevű állami autókereskedő cég kínálatában nem szocialista modellek is feltűntek, a hetvenes évek elejére ez megváltozott. Nem véletlen, hogy a korabeli lapok egyik fontos rovata volt a hetente közölt gépkocsisorszámok állása, amelyek alapján nagyjából be lehetett lőni, mikor ékezhet meg az „új családtag”. Őszintén megmondom, kicsit meg is lepődtem, hogy ebben a gépkocsi hiányos időkben a helyi Tüzép vállalat egy Zsiguli kisorsolásával próbált vevőket csalogatni. Eddig azt hittem, autót nyerni csak az OTP nyereménybetétkönyveivel, később pedig a Márka üdítők kupakjával lehetett.
És akkor ugorjunk újabb tíz évet a régi májusok felidézésében, és lepődjünk meg azon, hogy 1982 májusában iskolaépítésektől volt hangos Szolnok. Zajlott a Verseghy gimnázium felújítása, a 605-ös számú szakmunkásképző bővítése, elindult a szandaszőlősi iskola korszerűsítése, miközben átadásához közeledett a Kodály és a Széchenyi lakótelep második általános iskolája. Ezekhez képest talán mellékes volt, hogy három év alatt sem sikerült elkészülni a Zagyván átívelő gyaloghíddal, viszont átadták a Vörös Csillag Ruhaipari Szövetkezet Mester utcai új gyárát, és jól haladtak a Széchenyin a víztorony építésével is. Sőt, a templomkertben lévő szabadtéri színpadi is megszépült 1982 májusában, továbbá 1 millióból a múzeumudvart is sikerült felújítani. Ez utóbbiak a Szolnok megyei Moziüzemi Vállalt nyári tervei miatt is fontosak voltak, hiszen öt helyszínen terveztek szabadtéri vetítéseket. Ráadásul a helyszínekhez igazodó tematikával, összességében a hét minden napján. Micsoda idők?
De hát ekkoriban éppen annak is örültek, hogy negyedszázad kihagyás után ismét gabonaszállító uszályok jelentek meg Szolnoknál a Tiszán. Ez azt a reményt is táplálta, hogy feléled a víziszállítás a folyón, sőt a kirándulóhajók révén akár a személyszállítás is fellendülhet. Négy évtized távlatából ma már tudjuk, hogy mindez hiú remény volt, és ma is legfeljebb egy sétahajónak örülhetünk Szolnoknál a Tiszán. Igaz, discohajó, mesehajó, műsoros hajó már jó ideje nem közlekedik, pedig pár évtizede még micsoda divatja volt az ilyesminek. De hát azóta sok víz lefolyt a Tiszán.
