Hatvan évvel ezelőtti karikatúra a megyei napilapból, de talán nem tévedek, hogy akár ma is elő lehetne venni. Igaz, napjainkban már nem elsősorban az építők és közműfektetők, hanem a meghibásodások, a javítások és a friss – de ötletszerű – bekötések miatt lenne jó, ha cipzárasok lennének a szolnoki utcák. Vannak örök poénok. Félek, hogy ez a rajz a születésének centenáriumán is aktuális lesz Szolnokon (is).
Születésekor pedig „jövőbemutató” volt. Leginkább azért, mert Szolnokon 1960-ban kezdődött a lakások vezetékes földgázzal történő ellátása. Az első ütemben, a belvárosban 7 kilométer vezetéket fektettek le, és az eredeti tervek szerint 1961 decemberében már működnie kellett volna a szolgáltatásnak. Azonban még 1962 szeptemberében sem pislákolt a gázláng, és nem volt vigasztaló, hogy akkor éppen a szolnoki volt az ország legnagyobb lakossági földgáz-beruházása.
Bevallom, még mindig rá tudok csodálkozni a hatvanas évek elejének „szabad újságírására”. Hát merne valaki ma a kormánypárti vagy kormányhoz közeli sajtóban azon poénkodni, hogy egy nagyberuházás mennyit csúszik? Láttak az utóbbi években a Ságvári, ma Boldog Sándor István körút egyre csak késő átadását ceruzahegyre tűző rajzhoz hasonlót a színházról, a Tiszaligeti strandról, a vár új bástyájáról, netán a citromsavgyárról? Pedig a mellékelt rajz hat évvel az 1956-os forradalom után jelent meg, amikor még sokan börtönben voltak az éppen ellenforradalminak nevezett cselekedeteikért.
Igaz, ötletekből, meg nem valósuló álmokból hatvan éve sem volt hiány. A városi tanács ülésén 1962 szeptemberében például az hangzott el, hogy a még épülő Tiszaligeti strandfürdőn műugrótornyot és hullámfürdőt is építeni kell. Miközben a színház építése akkor is megcsúszott, így az évad első bemutatóját a Tisza moziban próbálták. És bár a mellékelt másik karikatúráról ez nem derül ki, a Múzeum étterem átadása az eredeti tervektől eltérően váratott magára.
Az újságíróknak – a szocialista újságíróknak! – persze hatvan éve semmi se volt elég. Hiába készült el 1962-ben az új vásárcsarnok terve (azzal ne foglalkozzunk, hogy csak 1973-ban valósult meg), különített el további 900 ezer forintot a város a Tiszaligeti strandra, a befejeződött nyári szezonban 300 külföldi vendége volt a Tisza szállónak (idén volt annyi?), és az év első felében már 162 darab tv-t értékesítettek a szolnoki rádió- és televízióboltban, hát min háborog a rajzzal író? Hogy rossz minőségűek a szolnoki utcák. A rajz címe galád módon általánosít, azaz nemcsak az Aradiban lehetett baj.
Na, ma legalább ilyen nincs. Lerajzolva.
„Minden változik, csak a lényeg nem…” Két újabb rajz az átkosból, amelyek ma is érvényesek. Vagy ma már nem a szülőknek kell összedobniuk a pénzt az osztálytermek csinosítására? A szocializmust magunk mögött hagyva, egy újabb, fejlettebb társadalmi korszakba lépve, ma már az állam a befizetett adónkból gondoskodik arról, hogy a gyerekeink legalább olyan kulturált környezetben tanulhassanak, mint amilyet otthon próbálunk nekik teremteni. Vagy én tudom rosszul? Akkor bocsánat. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a jobb oldalon lévő rajz ma is megállná a helyét. Bár tapasztalataim szerint a gépeknél hangosabb zenéről maguk a melósok gondoskodnak.
Ugyan 1972. szeptember 23-án politikai karikatúrákból nyílt kiállítás a Szandaszőlősi Művelődési Házban, a megyei napilapból mintha kilúgozták volna a műfajt. Vagy át kellett adniuk a helyet az egyre nagyobb felületet elfoglaló, sok esetben teljesen életszerű és hasznot termelő reklámoknak. Mint amilyen például a Patyolat Vállalat új – a piaccal szembeni – vegytisztító szalonjának hirdetése volt, ahol újdonságként 50 forintért, 4 kiló ruhát, 40 perc alatt lehetett önkiszolgáló módon kimosni.
De persze voltak ennél fontosabb beruházások is fél évszázaddal ezelőtt. Átadáshoz közelített például a Szolnok-Szajol közötti főúton az „iker” benzinkút, azaz a menetirány mindkét oldalára telepített ÁFOR állomás. De zajlott a Kolozsvári felüljáró korszerűsítése is, megkezdődött a Zagyva-parti körút – később Kun Béla, ma Szolnok ispán – építése az Adytól a Móra Ferenc út 7-ig, sőt elkezdődött a kertvárosi Ifjúság ABC kivitelezése is a korábbi fűszerüzlet helyén. És ne feledkezzünk meg a torkolatban lévő csónakház 300 ezer forintos felújításáról, illetve a Vöröshadsereg – ma Temető – úti óvoda 50 férőhelyes bővítéséről sem, amihez a 700 ezer forintos forrást a papírgyár biztosította. Hogy panelből hány családiház épült 1972 után, azt meg nem tudnám tippelni, de talán nem túl sok. Mindenesetre a kezdeményezés megért néhány hirdetést a korabeli napilapban.
Úgy tűnik, 1982-re nemcsak a karikatúrák, de a nagyobb beruházások is eltűntek a városból. Persze, akkor alakították ki a Beloiannisz – ma Baross – utcai Metál áruházat, felújították az Eötvös téri artézi kutat, elkészült a VCSM központi épületének bővítése, ahol így már telefonközpont, orvosi rendelő, irat- és tervtár is helyet kaphatott, de tulajdonképpen az egyetlen nagyberuházás már csak a Széchenyi lakótelep építése volt. Ott akkor már 2200 lakásban laktak, és az ÁÉV 1982 szeptemberében úgy prognosztizálta, hogy az abban az évben addig átadott 417 otthon után további 510-zel készülhet el az év végéig. Hogy ezeken az építkezéseken mennyi lehetett a munkahelyi baleset, arról nem szólnak a hírek, pedig – miként a mellékelt hirdetés mutatja – abban az évben Szolnokon rendezték a szocialista országok X. munkavédelmi filmfesztiválját, amelyen hét ország 60 műve versenyzett. (De szívesen belenéznék ezekbe!)
És zárjuk a múltidézést ismét egy kis kultúrával. Az akkor nyolcvanéves Szolnoki Művésztelep a bécsi Collegium Hungaricumban mutatkozott be: a hónap elején az 1902-1944 közötti időszakot, azt követően pedig a második világháború utáni termést vonultatták fel. Először avattak végzősöket a Szolnoki Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán, ahol 1982 szeptemberében száz üzemgazdász vehette át a diplomáját. Abban az évben harmadik alkalommal rendezték meg a Móra Ferenc úti lakótelepen az Aranysárkány Gyereksportnapot, miközben a Szigligeti Színház az Imádok férjhez menni című darabbal indította az évadot, amit Bor József ötvenedik szolnoki rendezése volt. Ám azt hiszem, az igazi kuriózum az Aranylakat étterem szeszmentes diszkója, ahová pénteken és szombaton 17 és 22 óra között várták a szórakozni vágyókat.
Vajon működött? Erről már nem szólnak az évtizedes hírek.
