A Szolnoki Szigligeti Színház „Mindenünk e zászló” című március 15-ei megemlékezése már 12-én, pénteken délelőtt felkerült a világhálóra. Ha jól tudom azért, mert az összeállítás az állami Lázár Ervin Program – amely eredeti szándéka szerint diákokat juttatna színházi élményhez, ezáltal a jövő közönségét nevelné – révén született, így több ezer szolnoki iskoláshoz is kötelezően el kellett jutnia. Magyarul, a távoktatásban tanuló diákoknak ez lett az idei, március 15-ei, iskolai ünnepségük. Nem véletlen, hogy a színház Youtube csatornáján, pillanatokon belül az egyik legnézettebb videó lett.

Arra persze lehetett volna számítani, hogy a diákoknak kötelezően előírt ünnepségen lesznek beszólások, pontosabban kommentek. (A színvonalukon lehet szörnyülködni, bár szerintem a fiatalság minidig a felnőttek tükörképe.) Az mindenesetre a „sajtószabadság” napján minimum érdekes lépés volt, hogy az ünnepi műsor kommentelésének lehetőségét egy idő után leállították. Majd késő délutánra a műsor is elérhetetlenné vált. Ekkor még naivan azt hittem, hogy valamiféle önkritikai vészcsengő szólalt meg a színházban. Naivságomat mi sem bizonyítja jobban, minthogy a következő három napban abban reménykedtem, a „Mindenünk e zászló”csak valami tévedés volt, és március 15-én estére, a város idei megemlékezése gyanánt valami színvonalasabbat kapunk a Szolnoki Szigligeti Színháztól. Tévedtem.

Bocsánatot kérek minden pedagógustól, aki pályafutása alatt valaha is állított össze iskolai megemlékezést, és minden negyedikes diáktól, aki ilyesmiben részt vett. Meg Szigligeti Edétől is. Mert rájuk nézve is sértő, ha a Szolnoki Szigligeti Színház műsorához hasonlítom őket. A „Mindenünk e zászló” című produkció ugyanis a megúszásnak, a nemzeti ünnepekről való semmit gondolásnak, a nézők és a fenntartó város mérhetetlen lenézésének lett a példája. Az, hogy elmeséljük, mi történt 1848. március 15-én, Pesten, közben versszakonként, különböző módon felmondunk verseket, mindehhez választunk valami nem jogdíjas zenét, és pár béna képet rákeverünk a zöld háttérre, egy falusi általános iskolában is kevés, jobb érzésű helyeken meg vérlázító. Arról nem is beszélve, hogy a Himnuszunk születésének épp annyira nincs köze ehhez a naphoz, mint Budapest létrejötténk. Sőt, 1848. március 15-én maximum akkor szólalhatott meg a Bánk bánból Tiborc panasza, ha esetleg Erkel fejében már ott volt a dallam és az utcán fütyülte.

Megértem, hogy jelen helyzetben foglalkoztatni kell az egyébként ennél ezerszer többre képes és hívatott színészeket. Azt is elfogadom, hogy a várostól kapott támogatás fejében olykor ugyanúgy illik bevállalni ilyen feladatokat, mint ahogy az osztályfőnökök között minden tanév elején elosztják a papírgyűjtést, a farsangi diszkót, meg az ünnepi műsorokat. Azt azonban már nehezen tudom felfogni, hogy ha valamire van pénz, emberi erőforrás, akkor miért nem lehet valami vállalhatóval előjönni. Valaki be van oltva az ilyesmi ellen?

Szolnokiként kérem ki magamnak, hogy ennyire futotta.

Mit lehetett volna csinálni? Nem vagyok színházi szakember, de néhány ötletet beszórnék erre a terméketlennek tűnő talajra. Március 15-én nemcsak a pesti forradalomra, hanem a forradalomra és a szabadságharca emlékezünk. Aminek voltak vidéki, netán szolnoki vonatkozásai is. Arról nem is beszélve, hogy 1848. március 15-e óta ennek a napnak minden rendszerben és szinte minden évben különös jelentősége van. És ez még mind csak a dramaturgiai vonal. Dalokról, versekről, fotókról nem kezdenék listát írni, részben, mert túl hosszú lenne a cikk, részben pedig azért, mert az idei március 15-e szolnoki szégyenére több időt nem szeretnék pazarolni.

Már csak az a kérdés, hogy a változás szele végre megcirógatja-e a szolnoki színházat, vagy pironkodva cipeljük tovább ezt a terhet?