Vékes Csaba (a fotón balra) rendezőnek és forgatókönyvírónak is titulált színházi alkalmazott 2017-ben „örvendeztette” meg a hazai közönséget első, egész estés játékfilmjével, A hetedik alabárdossal, amely egy vidéki színház és az örök statiszta életét próbálta viccesen bemutatni. Vállalhatatlanul. Ennek ellenére 2022-ben újabb lehetőséget kapott az állami filmfinanszírozóktól – akik a mi adóinkból költenek magyar mozifilmekre -, így elkészítette a Szia, Életem! című mozit, amit a főszereplő kisfiú és Thuróczy Szabolcs játéka mentett meg a csődtől, mert forgatókönyvében egyetlen olyan momentumot nem sikerült megvillantani, ami ne köszönne vissza több tucat, felejthető amerikai filmben. A „művész úr” ezen képsorozata azzal is örökre bírta magát a hazai filmtörténetbe, hogy kiderült, politikai nyomásra váltottak a gyártók főszereplőt. Ja! Akkor már értem, hogy Vékes úr miért futhatott neki egy újabb vígjátéknak tűnő közpénzégetésnek.
Tényleg jó lenne megérteni, hogy egy Lepattanó szintű forgatókönyvvel és Vékes Csaba rendezői képességével miként lehet újra és újra a közös kasszából sokszázmillió forintot kiszedni! Annyi pénzt, amennyit az elmúlt évek legsikeresebb, nem állami finanszírozású magyar filmjei – köztük a Fekete pont, a Magyarázat mindenre vagy Hajdu Szabolcs alkotásai – összesen nem költhettek el a támogatóik pénzéből, sőt amennyiből a következő öt évben legalább egy tucat, a Lepattanót minőségükben fényévekkel leköröző alkotást fognak elkészíteni. Az nem lehet, hogy a gombfoci őrült társaságról szóló forgatókönyvet egyetlen hozzáértő sem olvasta el? Számomra hihetetlen, hogy, ha mégis, egyikük se mondta, mondhatta a betűvetők szemébe, hogy ezt a sztorit száz éve meséljük, a körítés meg olyan gáz, mintha Sacha Baron Cohen akarná a világ legnevetségesebb filmjét elkészíteni. A sztorinak nincs egy őszinte, vállalható pillanata. Kellemetlen balgaságok füzére, olyan minimális vizualitással, mintha a forgatás első és legfontosabb momentum a főbb alkotók kifizetése lett volna, aztán a maradékból már semmire se futotta.
Régen untam ennyire filmet, mint a Lepattanót, és régen szégyenkeztem ennyire magyar alkotás miatt. Az egyetlen, amit ennek a teljesen feleslegesen elkészült képkockasorozatnak a javára lehet írni, az a szereplőgárda. Scherer Péter kivételével, aki élete legrosszabb – vagy csak nagyon szokásos – alakítását nyújtja a gombfocibolond, halálos beteg, de végül vígan élő főszereplőként. Waskovics Andrea, Derzsi Dezső, Fekete Zsolt, Katona László és a szolnoki Ónodi Gábor olyan tehetséges és sokkal többre érdemes színészek, akiket csak sajnálni lehet, hogy amikor végre kamera elé állhatnak, csak ilyen feledésre érdemes valamiben kaphatnak lehetőséget. A mozipénztáraknál se segít majd rajtuk – egy héttel a premier után alig pár helyen, már csak délutáni matinéba csöpög ez a szégyen -, hogy a néhai Dallas Boby Ewing-ját is csatasorba állították az alkotók, akit gondolom, valamiféle fügefalevélnek szántak a gondolathiány eltakarására. Miként Mucsi Zoltánt, Gáspár Sándort és Györgyi Annát is, akiknek egy normális országban ezt a forgatókönyvet vissza kellett volna dobniuk, és kikérni a sértést. Mert ezzel a jól helyezkedő rendező megalázták őket: ha már ritkán filmezhetnek, akkor merüljenek el a magyar posványban azért a kis állami juttatásért cserébe.
Egy ilyen vállalhatatlan, és majd legfeljebb az állami vagy kormányközeli tévéken történő lejátszással némi pénzt visszahozó, és kamu nézőket generáló munka után se kiállt fel senki, hogy ez pontosan ugyanaz, mint amikor politikusok és barátaik látszat tevékenységek után viszik haza a közpénzeket? Egyiknek sincs a köz számára értelme és haszna, viszont papíron legális és törvényes a közös kassza megcsapolása. A Lepattanó bemutatója után tulajdonképpen a szakmai szervezeteknek kellett volna tüntetést szervezniük, mert az erre elcseszett pénzből évekig működhetne az összes magyar független színház. Végre ?művészeti? alkotások kapcsán is ki kellene mondani, hogy ez egy következmények nélküli ország! Mert, hátha akkor azt a kérdést is feltennék, hogy de miért.
