Nem tudom, hogy 2000 előtt volt-e bármilyen emléktáblája a szolnoki gettónak. Az azonban tény, hogy akkor végre a város és a helyi zsidó hitközség megjelölte nagyjából azt a helyet, ahová 1944-ben összezsúfolták a szolnoki zsidóságát. A tábla ma is ott látható a Pelikán Szálló egykori főbejárata és otromba külső lépcsője között. Igaz, maga a gettó kifejezés nem szerepel rajta, holott tény: az itt lévő egykori elemi iskola és néhány környékbeli ház jelentette a város polgárai egy részének a kényszerlakhelyet néhány hónapon keresztül. És azt a pontot, ahonnan sokan utolsó szolnoki útjukra indultak, hogy a Baross, a Mária és a Tószegi úton át a cukorgyárnál bevagonírozzák őket a haláltáborokba induló vagonokba.
Hogy köztünk élő szolnoki emberekről volt szó, szerencsére nemcsak ez az egy, jellegtelen emléktábla emlékeztet. Ha valaki kicsit figyelmesebben sétál a Baross és a Szapáry utcákon, találkozhat néhány, úgynevezett botlókővel. Amelyek olyan házak bejáratai elé kerültek, ahonnan szolnoki lakosokat hurcoltak haláltáborokba a második világháború utolsó hónapjaiban. Magukat a botlóköveket egyébként Gunter Demnig német szobrász találta ki, hogy így tisztelegjen a nemzetszocializmus áldozatai előtt. Aztán a kövek lassan megjelentek Németország határain túl is, és ha ebben az esetben beszélhetünk büszkeségről, akkor mondjuk ki: Szolnok azon tizenöt magyar város egyike, ahol kihelyeztek ilyen emlékköveket.
Amelyek nagyjából a gettó és az egykori zsinagóga közötti útvonalon találhatóak, így további, a vészkorszakra figyelmeztető emléktáblákhoz vezetnek. Nem meglepő, hogy ilyenből többet is találhatunk a ma Szolnoki Galériaként működő, valamikori izraelita templom falán. Illetve mellette, a mai imateremnek helyet adó Tisza mozin is. Igaz, arra semmi nem emlékeztet, hogy miért nem lett ismét templom a zsinagógából, illetve mit találtak ezen a helyen mindazok, akik visszatérhettek a haláltáborokból.
Szerintem nem a múltnak, hanem a jelennek és magunknak tartoznánk annak a megmutatásával is, hogy a Szolnok aranykorában jelentős szerepet játszó, az első világháborúban érdemeket szerző városi zsidóságot merre hajtották a gettóból a vagonok felé. Egyszer talán még lesz egy olyan szoborcsoport valahol ezen az útvonalon, ami a múltunkkal való szembenézést segítené, és az utak mellett álló, maradók különböző viselkedésére utal. Mert nem ment fel bennünket, de a visszaemlékezők szerint is voltak olyanok, akik a vészkorszakban is képesek voltak felismerni a veszteségeket, és lehajtott fejjel zokogtak.
Mert érezték, hogy a cukorgyári gettóból sok szolnokinak már nem lesz visszaút. Szerencsére a cukorgyár eltűnés ellenére még a helyén van az a tábla, ami az elhurcoltak szolnoki útjának végállomására emlékeztet. Amihez évente legalább egyszer illik elmenni, hogy emlékeztessük magunkat: mindannyiunk vesztesége volt, ami 1944 tavaszán, Szolnokon is megtörténhetett.
És, amivel ha tetszik, ha nem, igenis szembe kell néznünk. Amihez elengedhetetlenek a holokauszt emléktáblák és megemlékezések.