Valahogy úgy alakult az elmúlt években, hogy nekem a tavasz tényleges beköszöntét nem a dátumok – meteorológiai tavasz, csillagászati tavasz – jelzik, hanem a színház mellett álló vérszilvafák virágzása. Talán azért, mert viszonylag sokat járok arra, és egyszerűen lehetetlen nem észrevenni azt a fát – az egymás mellett álló kettő közül, a Szigligeti Ede szobrához közelebb állóra gondolok -, amikor a téli szürkeség, barnaság után, szinte egyik napról a másikra rózsaszín „habcsókká” változik. Gyönyörű tud lenni, de különleges szépségét tényleg csak néhány napig tartja, aztán elhullajtja szirmait és mélyvörös leveleket hordoz egészen októberig.
Legalább tíz éve figyelem. Nagyjából tíz éve, minden tavasz kezdetén megállapítom, hogy vagy csak az első rügyeket kapom el, vagy már azt a pillanatot, amikor teljesen virágba borul. És utána meg azon bosszankodom magamban, hogy soha sincs időm kiélvezni a tavasz érkezését, az állandó rohanás miatt csak pillanatokat kaphatok el belőle. Ráadásul ez a vérszilvafa minden évben figyelmeztet, hogy lehet nekem mindenféle naptáram, meg próbálhatom időpontokhoz igazítani az életem, vele meg a természettel nem lehet így számolni. Majd, ha tényleg megérkezik a tavasz, akkor virágzásnak indul. Ha pedig látni akarom, akkor lassítanom kell, meg időt hagyni a véletlennek. Mert csak így van esélyem a virágzását végignézni.
Idén valahogy összejött. Részben talán azért, mert mintha most korábban köszöntött volna be a vérszilvát virágba borító igazi tavasz. Emlékeimben az élt, hogy majd valamikor áprilisban, talán a névnapom környékén lesz esedékes ez a virágzás. De úgy tűnik, a természetnek idén sürgősebb volt, már a tavaszi nap-éj egyenlőség táján látszott: hamarosan megszületnek a rózsaszín virágok. Én meg fogtam magam, és megpróbáltam minden nap, ugyanabba az időben elzarándokolni a fához. És néztem. Ahogy a rügyek kibújtak, aztán pár nap alatt hatalmas virágok lettek.
Aminek látszólag semmi jelentősége. Hiszen ettől a virágzástól nem leszünk se jobb, se rosszabb ország. Olyan ez a vérszilvafa, mint a kultúra. Nem lesz tőle hatékonyabb a termelés, magasabb a gazdasági növekedés, alacsonyabb az infláció. Mégis időt meg energiát pocsékolunk rá. Szentimentálisan nézzük, és bemagyarázzuk magunknak, hogy ettől a lelkünknek jobb, mert szebbnek látjuk a világot. Egyébként igen. És sajnálom azokat, akiknek nincs legalább egy ilyen fájuk. Ami az égvilágon semmi egyebet nem csinál, csak amit a természet kitalált neki, és mi mégis képesek vagyunk valami mást is látni benne.
Nekem tényleg itt a tavasz. Amit idén, először elkaptam. Ott, a színház mellett, a naponta megnézett vérszilvafa előtt.
Mondtam, hogy ez a napló nem fog szólni semmiről. Csak a kedvenc szolnoki fámról, a tavaszról, meg rólam.
