Mindkét ágon erdélyi felmenőket számon tartva, egyre távolodó, lazuló erdélyi rokoni kapcsolatokat ápolgatva, ez erdélyi utazásoktól évtizedekig ódzkodva letehetetlen élménnyé vált az Eső friss száma, amit a szerkesztők az erdőn túli országnak szántak. Kiderült ugyanis, hogy a bennem kavargó kérdésekkel, kételyekkel, lelkesedésekkel és nekikeseredésekkel nem vagyok egyedül, csak eddig senki nem akart ezekről velem őszintén beszélgetni. Mert mintha egy érinthetetlen, szent tehénnel lenne dolgunk, ami csak fekete vagy fehér lehet, amiről vagy pátosszal és könnyes szemmel lehet beszélni, avagy legyintve elhallgatva.
Markó Béla Erdélyi dal című nyitó verse, mint egy előszó adja meg a lapszám alaphangját. Mert azonnal nyilvánvalóvá teszi, hogy az itt következő írások nagyon másként szólnak majd Erdélyről, mint a politikailag korrekt közbeszédben szokás. Érezhető, hogy a határon innenről és túlról nézünk majd az erdőn túli országra, pontosabban magunkra, az itt és ott élőkre. Markó Béla sorai beszippantottak, és megalapozták, hogy egy nap alatt végigolvassam a friss Esőt.
Amiben számomra most a próza a legerősebb. Háy János Adjátok vissza! De mit? című írásában benne van mindaz, amit Erdéllyel kapcsolatban érzek, de eddig képtelen voltam megfogalmazni. Ott vannak a kételyek, az önbecsapások, az álságok, amiktől hol taszítóvá, hol iszonyatosan vonzóvá tud válni mindaz, ami az Erdély fogalmunk mögött van. Ráadásul úgy megírva, hogy néhány csalódás után ismét hinni kezdtem a bogyósgyümölcs-termesztő fiában. Akinek ezt az írását remélem, sokan és sokszor előveszik majd. Még akkor is, ha számtalan olyan utalás és szövegrész van benne, amit a fiatalabbaknak már most magyarázni, értelmezni kell.
Mivel nem szeretnék minden „poént” lelőni a friss Esővel kapcsolatban – amiért soroknak kellene kígyóznia az újságosok előtt, mert 500 forintért ennél tartalmasabb szórakozást hirtelen elképzelni sem tudok -, csak két írást szeretnék még megemlíteni.
Az egyik Vida Gábor Regény helyett című, feltételezésem szerinti önéletírása. Amiben nemcsak az egyetlen egyszer le nem írt Ceausescu-rendszer végtelen aljassága, de a kommunizmus álnoksága és a sorkatonaság testet és lelket kizsákmányoló mivolta is benne van. Úgy, hogy az ember keze ökölbe szorul, miközben folynak a könnyei, és nem akarja elhinni, hogy a leírtak nem kitalációk, hanem a kitalálhatatlan valóság.
Nevetséges, de a román hadseregben töltött sorkatonai szolgálatról szóló írás után Csender Levente Csörögefánkja felüdítő, derűs olvasmány. Holott egy hányatott sorsú, Erdélyből Budapestre került fiú és anyjának érdekes, ám szépnek egyáltalán nem nevezhető kapcsolatáról szól. Benne az áttelepülés minden levetkőzhetetlen lelki nyomorával.
A rengeteg jó írás mellett még egy fontos dolgot feltétlenül meg szeretnék említeni. A szerzőgárdát. Nem tudom, volt-e már Eső, aminek ennyire alacsony lett volna a szerzői átlagéletkora. Ami alapvetően állapot és nem érdem, ám engem felvillanyoz. Mert jönnek a fiatalok, feltűnnek az új hangok, aminek felkarolása legalább olyan fontos küldetése az Esőnek, mint az, hogy fontos témákhoz nyúl, és azokról nem a megszokott módon beszél. Sokat segítve ezzel, hogy olykor lássuk a fától az erdőt.
(A fotók csak illusztrációk, nem a friss Eső részei.)
